IV. fejezet - Szerethetetlen

Sziasztok! 

A most következő rész leginkább Zara gondolatairól fog szólni, mintsem főbb cselekményről, de azért igyekeztem belecsempészni egy kis izgalmat, illetve párbeszédet, hogy ne legyen annyira unalmas - fontos szerepe van ennek a résznek, ahhoz, hogy kicsit beljebb férkőzzünk főszereplők fejébe. Köszönöm az új feliratkozásokat, illetve a kommenteket! 

Jó olvasást!

Ölel Titeket: Lisa Nowell xx

A tegnapi beszélgetésem apával, és a Daniel-el való találkozás felborított minden magabiztosságot bennem, már, ha a bennem lévő akaraterőt, lehet magabiztosságnak nevezni. Lassan, az idő teltével kialakítottam az álcát a szüleim felé, hogy véletlenül se vegyenek észre semmit sem a háborúból, ami az egész szívemen és lelkemen keresztülhatol, ami behálózza a gondolkodásomat, és elzár a külvilágtól. Valószínűleg mindig itt volt bennem, csak idő kellett, mire kibontakozott. Talán sosem fogom megtudni, hogy miért lettem ilyen, hol is kezdődött ez el igazán. Szinte hihetetlen, hogy létező dolog, hogy emberek mennek tönkre egyik perctől a másikra, és senki sem veszi őket észre. Sosem felejtem el, hogy régen milyen voltam. Egy szerény természet, aki, ha elhitte volna, hogy ő szép, akkor sem tudott volna beképzelten viselkedni, de az a helyzet, hogy sosem voltam elégedett magammal. A kis ördög mindig ott volt bennem, garantálta, az elengedhetetlen, szinte már berökönyödött, elégedetlenség érzetét. Pár évvel ezelőtt, még tényleg egy vékony lány voltam, ez tett engem ilyenné. Testalkatomnak köszönhetően a súly egyformán oszlik el rajtam, ráadásul magas is vagyok, de tudom, akárhogyan fogok kinézni, sosem lesz elég. Mindig egyre vékonyabb, és vékonyabb szeretnék lenni, mint a magazinokon szereplő lány. Régen, amikor hallottam ezekről a betegségekről, fel sem tudtam fogni, hogyan lehetséges, hogy valaki negyven kiló, de kövérnek látja magát, vagy, hogy különböző módszerekkel szabadul meg, először a feleslegektől, majd minden fontos tápanyagtól. Rájöttem, hogy a kínzó bűntudat mindenre képes. Képes kiölni belőled az utolsó fénycsóvát, és elhiheti veled, hogy nem vagy elég jó. Eléri, hogy mindig egyre jobb, tökéletesebb, vékonyabb akarj lenni. Elég egyetlen étkezés, és máris úgy érzed, hogy legalább öt kilógrammot híztál. Egyik percben rá sem bírsz nézni a kajára, és akár órákig, napokig kibírod étel nélkül, míg máskor úgy érzed, mintha levegőt ennél, sosem elég, már csak akkor tudsz leállni, amikor késő. Ekkor kap el a kínzó bűntudat és rosszabbnál rosszabb gondolatokkal kerít be téged. Addig kínoz, amíg végül be nem adod a törülközőt, és meg nem teszed, amit kíván: meg nem szabadulsz attól, amit megettél. Az a legrosszabb, hogy utána sem lesz sokkal jobb, a démonjaid sosem hagynak békén, ráadásul kiszámíthatatlanok is. Sosem tudhatod, hogy mikor, hol és miért törnek rád, egy pillanat is elég, hogy az átlagos hangulatodból egy véresre marcangoló korbács legyen, ami nem szűnik meg ütlegelni téged. A kínzó fájdalom egy idő után már hozzád nő, megszokottá, természetessé válik. Olyan, mint a keserű cukorka, melynek a belseje édes: először legszívesebben kiköpnéd, majd lassan megszokod, legközelebb pedig, már tudatosul benned, hogy mire kell számítanod. 

Sokszor gondolkodtam rajta, hogy vajon leszek e még a lány, aki voltam? 

Lehet még belőlem normális ember? Egyszer talán lesznek új barátaim, szerető férjem, gyerekeim? Próbáltam hinni, hinni azt, hogy egyszer jobb lesz, egyszerűen csak pozitívan kell hozzáállni a jövőhöz. Pozitívan. Talán ez a legnehezebb, mindig a jót keresni valamiben, amiben nincs. Reménykedni valamiben, ami talán soha nem fog eljönni. Várni a csodát, ahogyan a mozgáskorlátozott emberek teszik azt: várják, hogy egy nap talán újra lábra állhatnak, és hisznek benne, még, ha esélytelen is. Reménykedem, de közben egész testemet átjárja a félelem, ha csak egy pillanatra is mélyebben belegondolok a dolgaimba. Félek. Félek attól, hogy egyedül maradok, talán ez a legrosszabb büntetés, amit a sors kiszabhat nekem. Testvéreim, és barátaim nincsenek, egyedül a szüleim vannak, pont ezért a második dolog, amitől rettegek, hogy fájdalmat okozok nekik. Nem tudom, hogy mióta van bennem ez, a tulajdonképpen már megfelelési kényszernek nevezhető érzés, de egyszerűen azt érzem, hogy muszáj eleget tennem neki. Ez, pedig nem minden. Az állandó fáradtság, amit a nap huszonnégy órájában érzek, a felkelésem pillanatától számítva, a lefekvésem pillanatáig, sőt, sokszor még álmomban is az vagyok, ami azért elég képtelennek hangzik, de tényleg így van. Ha alszom, akkor általában rosszul, vagy forgolódom, vagy rémálmok gyötörnek. Sokszor azt álmodom, hogy zuhanok, majd a becsapódás előtt felébredek. A sok fantázia következtében utána olvastam, hogy mi is jelent – hiszem, hogy az álmoknak van jelentése – és arra jutottam, hogy félelmet, szorongást jelez, ami nem lehetetlen. 

Annyira bűnösnek érzem magam, a fájdalom megint kezd eluralkodni rajtam. Gondolatmenetem befejezését megszakítja az éles szúrás, ami mentálisan hatolt belém. Mindenki elhagyott téged, mert nem bírták elviselni az idegesítő, zárkózott lényedet, aki ráadásul dagadt és ronda is. Dagadt vagy, mert állandóan zabálsz, és sosem fogsz változni, mert képtelen vagy rá! A szüleid sem szeretnének, ha tudnák, milyen is vagy valójában. Szerinted nekik nem szégyen egy ilyen kolonccal a nyakukban mutatkozni? Egyre bántóbb gondolatok keringtek a fejemben, amik a valóságot tükrözték. Az egyre csak erősödő érzés, mely azt sugallta, hogy senki sem szeret, mert szerethetetlen vagyok átvette felettem az irányítást. Felkeltem az ágyból, majd a fekvőalkalmatossággal szemben elhelyezkedő fürdőszobába indultam, ahol a tükör alatt lévő pult legalsó fiókját kihúztam, majd elővettem belőle büntetőeszközömet. Visszavonszoltam magam az ágyhoz és leültem. Hüvelyk és mutatóujjam közé fogtam, a fürdőből kihozott, ezüst színben fénylő, éles tárgyat. Kezem remegett, de biztos mozdulatokkal tette dolgát. Az éles penge először csak épphogy hozzáért bőrömhöz, reszkető kezem várakozott, majd percek elteltével megadta a fizikai fájdalmat, ami a lelkemben égő tűz, csak egy ideig tartó eloltására szolgált. Újra megmozdítottam a kezemben lévő tárgyat, egyszerűen képtelen voltam leállni. A fejemben lévő hang nem hagyta abba, irányításba vette végtagjaimat, és folytatást parancsolt nekik. A penge ismét végig súrlódott bőrömön, egyre mélyebb nyomot hagyva maga után. Könnyeimmel együtt, a vérem is utat tört magának, cseppekben sorakozva frissen szerzett sebeim felszínén. Fájt, de jó érzés volt. Szabadságot adott, persze tudtam, hogy nem fog sok ideig tartani, ez a bizonyos szabadság, mégis megnyugtatott. Minél több vér, annál több fájdalom. 

- Képes vagyok rá, le kell állnom – kezeimet a füleimre szorítottam, könnyeimet pedig szabadjára engedtem – hagyj békén, tűnj el innen, kérlek – könyörögtem a hangnak a fejemben. Kopogás zavarta meg szenvedésemet, a szívem élesen dobogni kezdett, a pengét az ágy mellett szekrény polcába dobtam be, előkaptam egy papírzsebkendőt, és vissza dőltem az ágyba.

- Zara, mi a baj? Kivel beszélsz? – nyitott be anya, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit kell tennem. Továbbra is az ágyon feküdtem, a fal felé fordulva, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott – jól vagy? – sétált közelebb az ágyhoz, majd megkerülte, hogy szemtől szembe kerüljön velem. Letöröltem a könnyeimet, de továbbra sem mozdultam meg.

- Semmi, nincs semmi baj, Anya – hangom a vártnál sokkal halkabban csengett, és, ha nem lett volna ekkora csend a szobában, talán meg sem hallotta volna.

- Kinek mondtad, hogy tűnjön el innen? Miért sírsz, Zara? Válaszolj, kérlek – a hangja nem volt olyan nyugodt, mint máskor, sokkal inkább feszültség, és aggodalom keveredett benne, bár inkább az elsőnek említettből akadt több.

- Elviselhetetlenül fáj a fejem, egyszerűen azt akarom, hogy tűnjön el a fejemből, nem bírom tovább! – csattantam ki, anya pedig meglepődöttséggel teli szemekkel nézett rám. Kiment a szobából, majd egy pohár vízzel, és egy tablettával tért vissza.

- Ezt vedd be, és próbálj meg pihenni. Holnap, pedig kérek egy időpontot az orvostól, nem normális, ha ennyire fáj a fejed! 

- Mi? Erre semmi szükség Anyu, ez csak egy fejfájás! – megijedtem. Semmi szükségem arra, hogy bármilyen orvoshoz is elmenjek, mert mind egyformák: a legapróbb jelből képesek észrevenni az álarc mögött rejlő dolgokat, és mindent tönkretesznek. 

- De, és nincs apelláta! – rám terítette a takarót, majd kiment a szobából. 

Próbáltam minél óvatosabban leszedni, a kezemre tapadt papírzsebkendőt, majd előkotorásztam egy nedves törlőkendőt, és azzal tisztogattam le a csuklómra ragadt vért. Egy friss zsepivel a markomban kezdtem el keresgélni a gardróbban, a még általánosban használt fekete csuklópántom után, ami remélhetőleg eltakarja, a legláthatóbb helyen ékeskedő nyomot. A fél szekrény felforgatása után sikerült megtalálnom az ócska anyagot, amit felvettem és lefeküdtem aludni. Ugyan lehunytam a szemem, de csak egyetlen mondatra tudtam koncentrálni. Holnap, pedig kérek időpontot az orvostól. Ez nem történhet meg, ki kell találnom valamit. Óhatatlan, hogy le kell majd vetkőznöm, esetleg megnézik a csuklómat, de ez a legkevesebb, hiszen még a lábamról sem múlt el teljesen, a legutóbbi büntetés eredménye. Mondjuk, sokra nem megyek vele, talán már a nézésemmel, vagy a szavaimmal is leleplezem magam. Mit tegyek? Ez nem történhet meg, különben….