XIII. fejezet - Aprócska fény

Sziiiiasztok! 

Ismét itt volnék, egy rövidebb és unalmasabb résszel. Számításaim szerint a következő egy-kettő rész ehhez hasonló lesz, de tekintve, hogy a részek sokszor kedvem szerint változnak lehet, hogy mégis izgalmasabb lesz. Szóval legyetek türelmesek, mert minél jobban haladunk a vége felé - sajnos - annál több dologra derül fény. Bőven lesz részünk egy kis mosolyban - , de ettől is több szomorúságban, bánatban és bűntudatban, illetve még lesznek olyan dolgok is a történettel kapcsolatban, amit Ti fogtok eldönteni, na, de ne szaladjunk ennyire előre! Egyelőre ott tartunk, hogy megcsináltam az érdekességek fület, ahova még nem írtam semmit, mert először a várok, hátha van kérdésetek. Persze utána tőlem is kaptok bónusz érdekességeket, DE addig is jöhetnek a kérdések: kommentben és akár chaten is, illetve, aki facen követi a blogot - például csoportokban - az ott is megírhatja! 

Jó olvasást! Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

Tegnap, miután Endrow elment minden olyan üresnek és elhagyatottnak tűnt. Minden eddigi kellemes érzés megszűnt, s csak hűlt helyük maradt. Igyekeztem lefoglalni magam, de minden próbálkozás hiába volt, mert sehol sem találtam a helyemet és mindent fél perc alatt meguntam. Végül lementem anyáékhoz, amit aztán hamar megbántam, amikor anya beszélgetős perceit próbálta kiélni rajtam. 

- Jól hallottam tegnap, hogy tegezed a doktor urat? Ilyen jó viszonyban vagytok? Mégis mióta? – mondta, közben pedig az ablakot pucolta, én pedig ott álltam mellette karba font kézzel. Kezdtem sejteni, hogy kitől örököltem a néha túlságosan éles stílusomat.

- Igen. Megkért, hogy tegezzem. – nem gondoltam, vagyis inkább nem tudtam többet mondani. 

- Mikor? Egyszer találkoztál vele, aztán megjelenik itt a házunkban és te úgy kezeled, mint valami havert.

- Jajj anya, ne túlozz már! Igazság szerint már többször is találkoztam vele, mert vannak közös ismerőseink, és – fogalmam sincs, hogy mit akartam mondani – ennyi - Válaszul csak egy, ’jó duma’ tekintetet kaptam, ezért visszamentem a szobámba és az ágyon kuporogtam. Egyfolytában a telefonomat szorongattam, de végül nem használtam, mert tudtam, hogy nem zavarhatom őt egyfolytában. Látványos szenvedésemnek az a tény vetett véget, hogy ennem kellene, holott kicsit sem voltam éhes. 

***

Végül a kajálás mellett döntöttem, ezért lementem enni, majd az ágyamban ülve koronáztam meg az étkezést egy csomag chips-szel. Soha nem éreztem még ennyi üresnek magam. Jobban mondva mégis éreztem már ezt, csak teljesen más formában. Bekapcsoltam a tévét – ha, már úgysem volt jobb elfoglaltságom – és a csatornák között kapcsolgatva akadtam rá valamelyik zenecsatornára – talán -, ahol épp bikinis csajokat mutogattak. Mindegyiknek szép, hosszú haja, magas termete, vékony, izmos teste és hibátlan bőre volt. 

„ – Íme néhány tökéletes strand test. Te is így szeretnél kinézni? Nincs más dolgod, mint..” – mondta a tévében szereplő műsorvezető, vagyis inkább mondta volna, de képtelen voltam tovább nézni ezt a butaságot, amivel minden embert tönkretesznek. Mindenkit, aki kicsit is más. Éreztem, hogy már az első pillanatban váltanom kellett volna – általában pont ezért nem nézek tévét -, de nem tettem, ahogy rajtam kívül még sok más ember sem. Az eddig üresség helyébe lépett a keserű bűntudat, amit az imént – és az előző években – elfogyasztott felesleges étel miatt éreztem. Én is olyan szerettem volna lenni, mint azok a nők. Olyan tökéletes. Úgy éreztem, hogyha vékony és szép lennék, akkor talán nem volnék ekkora lúzer, de valójában tudtam, hogy lehetek akármilyen ez nem – csak - a külsőn múlik. Ez ettől sokkal összetettebb, de számomra már teljesen lényegtelen, mert minden nézetből lemaradtam a társadalomtól. Nem voltam több, mint egy élettelen, semmirevaló, önsanyargató lány, akit tönkretett a sötétség. Annyiszor gondolkoztam már rajta, hogy miért ezt az életet kaptam? Miért csak a szenvedés jutott? Miért nem lehetek boldog és szabad, mint a többi velem egykorú lány? Mit ártottam, amiért állandóan csak fájdalmat, szégyent és ürességet érzek? Minden egyes alkalommal, amikor a tükörbe nézek, azt kívánom, hogy bárcsak valaki más lehetnék. Valaki, aki szebb és jobb nálam. Valaki, aki szereti önmagát, akinek vannak barátai, aki élni akar, aki élvezi az életet. Valaki, aki én sosem voltam. Endrow egy aprócska fény a sötét életemben, de ez még egyáltalán nem jelent kiutat, csak egy kis reményt, ami bármelyik pillanatban elillanhat. Amikor velem volt, felszabadultabb és élettelibb voltam, de amint elment, minden megszűnt. A démonjaim ugyanúgy jelen vannak, csak arra a kis időre meghúzzák magukat, aztán amikor ismét sebezhető vagyok, megjelennek és cafatokra szednek. Éppen a sötét gondolataimmal voltam elfoglalva, amikor újra rám tört a gyötrelem első szakasza. A saját magamat ölelő szorítás egyre erősebb lett, egészen addig, amíg éles fájdalmat éreztem a bőrömön. Akkor megszűnt minden, és csak a körmöm által felsértett karomban rejlő maró érzést éreztem. A seb vérzett és ez vetett véget a szenvedésnek. Ismét bántottam magam, ráadásul már szánt szándék nélkül, de ez nem volt elég. Az ágy melletti fiókomba nyúltam és elővettem belőle a pengét, majd határozott mozdulattal bőrömhöz nyomtam. Megjelent az első vércsepp, amitől még inkább csak felbuzdultam és lassú – egyre inkább kínzó – tempóban húztam meg az első csíkot. Fájt, de mindez elenyésző volt a szívembe szúró éles kések mellett. A következő vonalat már gyorsabban és mélyebben húztam meg. Hófehér bőrömet vörösre festette a vér, de nem érdekelt: folytattam. Már oda sem néztem, csak húztam egymás utána vonalakat, melyek lassan már húsomba vájtak. Egyszer csak leengedtem a kezem és sóhajtva, akadozott levegővétellel hátradőltem. Az előbb, mintha nem is én irányítottam volna saját magamat. Mintha valaki átvettem volna tőlem a vezér szerepét, majd miután befejezte, amit kellett, ismét visszaadta nekem az ekkora már kifáradt, elgyengült testemet. A polcon kutatva igyekeztem valami papír zsebkendőféleséget találni, hogy lehetőleg ne vérezzem össze az ágyneműt, de annak már egyébként is mindegy volt. Végül rájöttem, hogy az ágyam alatt elrejtettem egy papírtörlőt az ilyen esetekre, úgyhogy előszedtem és azzal töröltem meg a kezemet. A kezem olyan volt, akár az esőben letörölt szélvédő: letisztítottam, de pillanatok alatt újra olyan lett. Belül kezdtek csillapodni az érzelmek, ahogyan a lélegzetem is. Felkeltem és bezártam a szobám ajtaját, hogy véletlenül se jöjjön be senki, majd kimostam a hegeket és az ez okozta égető érzéssel, na meg fájdalommal visszafeküdtem az ágyba. Lehunytam a szemem és megpróbáltam pihenni, de megszólalt a telefonom. 

- Haló – szóltam fáradtan. 

- Szia. Zavarlak? – kérdezte – Csak annyit szerettem volna, hogy minden rendben van e, jól vagy? 

- Persze, minden oké. Jól vagyok. – hazudtam.

- Remélem nem gondoltad, hogy ezt el is hiszem. Zara, mondtam már, hogy őszintének kell lenned velem, érted? 

- Ühüm. – jelen pillanatban nem különösebben dobott fel az, hogy felhívott, amiért talán a fáradtság vagy az imént történteket vádolnám, de a valós okot még magam sem tudtam.

- Szóval? – szerintem nem sok türelme lehetett már hozzám.

- Minden rendben, csak fáradt vagyok. 

- Holnap bejössz a rendelőbe? 

- Nem tudom. – igazság szerint ez volt az utolsó, amihez kedvem volt. Csak egyedül akartam lenni, a sötét szobámban és haldokolni. Nem önsajnálatból vagy nyavalygásból, egyszerűen túl nehéz ez nekem. Másoknak ez csak egy állapot, de ez attól sokkal nehezebb. Elgyengít és megöl. 

- Hányra jössz? – szerettem, hogy nem adja fel könnyen – Ha nem jössz, akkor kénytelen vagyok én menni!

- Jól van. Délután, mondjuk kettő körül? – én kerestem fel őt, majd én egyeztem bele abba, hogy eljárok hozzá, tehát nem adhatom fel, csak úgy, most. 

- Rendben, várlak. És Zara? – ennél a résznél mindig ígéret vagy vallatás következik. 

- Igen? 

- Ne bántsd magad, jó? Amikor úgy érzed, hogy muszáj, akkor rajzolj pillangókat a csuklódra és nevezd el őket, azokról az emberekről, akiket a legjobban szeretsz. Ha bántod a pillangókat, azzal a szeretteidet bántod, márpedig őket nem szeretnéd bántani, ugye? 

- Nem. – nagyon tetszett az ötlete, de magamat ismerve képes lennek mindezek ellenére is bántani magamat. 

- Jó éjt, holnap várlak! – mondta.

- Neked is jó éjt, Endrow. – mondtam félálomban, majd kicsúszott a kezemből a telefon és elaludtam. 

#off

Sziasztok! 

Elnézéseteket kérem, de megint csak késni fog az új rész. Nem tudom ez e az oka a mínusz egy olvasómnak, de sajnálom. Nyaralás előtt nem voltam íróképes állapotban, most pedig leginkább kihasználom a Balaton adta lehetőségeket, ahelyett, hogy írnék - mire pedig lenne időm, addigra hulla vagyok. Tehát a héten nem valószínű, hogy lesz rész, ha mégis, az valami isten adta csodából fog fakadni. Köszönöm a türelmet és a támogatást. Kellemes nyarat - legalábbis a következő rész érkeztéig - kívánok nektek, élvezzétek ki a 2015-ös nyár minden egyes pillanatát! 

Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

XII. fejezet - Biztonságban

Sziasztok! 

Hol is kezdjem:D Ez a rész eléggé 'párbeszédes' lett, szerintem ilyen még nem is nagyon volt,  de azért remélem tetszeni fog. Itt a belső érzelmek leírása helyett inkább Zara és a doktor kapcsolata kap helyet, ami egyébként egy érdekes viszony lesz, de ezt majd meglátjátok! Egyébként a szavazás eredménye 24 szavazat alapján, 22- igen (91%) és 2- nem (8%) lett, tehát részletesebbek lesznek a fejezetek, viszont a nemmel válaszolók miatt minden rész elején fel fogom tüntetni egy +16-os jelzéssel, ha lesz durva tartalom.

U.i: Lenne egy olyan ötletem, hogy csinálnék egy 'Érdekességek' fület, amiben amolyan, kulissza titok féleségeket árulnék el a blogról, illetve akár kérdést is tehettek fel, ha szeretnétek, viszont ehhez visszajelzés kellene, tehát kommentben/chaten várom a véleményeteket! 

Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

Valami apró dolog motoszkált a fejemben, azt hiszem kezdtem észhez térni, amikor rájöttem, hogy az ágyamban vagyok, viszont arról halvány lila gőzöm sem volt, hogyan kerültem oda. Elég sokat aludhattam, ráadásul mélyen, mert kipihentebbnek éreztem magam, mint máskor, bár a lelki fáradtság sosem szűnik meg. Nem mertem megmoccanni, ezért először csak óvatosan, hunyorítva nyitottam ki jobb, majd bal szememet. A vakító fényesség miatt az első próbálkozásom kudarcot vallott, de másodjára már sikerült. Óvatosan felültem, és csak akkor pillantottam meg a szobám sarkában üldögélő személyt. Nem szerettem volna felkelteni a figyelmét, mert elsőre homályosnak és felismerhetetlennek tűnt, de a természet közbeszólt. Tüsszentettem, mire az illető, azaz Endrow felém fordult. Mégis mit keres itt? – hirtelen elkapott a pánik – Vajon a szüleim megtudtak valamit? Mi történt? – aprócska gondolatmenetem lefolytatása közben levegőért kapkodtam, a tüdőm mintha nehezebben jutott volna levegőhöz. 

- Zara – hangja olyan volt, mintha szívéről egy hatalmas kő esett volna le. Közelebb jött, majd az ágyam szélénél megállapodott. Képtelen voltam felnézni, egyelőre hátul, karjaimon támaszkodtam és próbáltam kitalálni, hogy tegnap este mi történt, de egy bizonyos pont után csak a sötétségre emlékeztem. Gondolom szeretette volna, ha legalább ránézek, elvégre a legalapvetőbb illemtani – és talán emberségi – szabály a szemkontaktus, főleg, ha a két fél kommunikációt folytat, márpedig ő beszélgetni próbált velem – Jól vagy? 

- Mi történt? – tekintve, hogy nem tudtam kitalálni az eseményeket, jobbnak láttam megkérdezni. 

- Nem tudom. Reggel beugrottam, hogy megnézzem jól vagy e, azok után, hogy tegnap úgy elrohantál és a szüleiddel a fürdőben, a földön fekve találtunk meg. Valószínűleg elájultál, de ezt szerintem már te is sejtetted. Remélem, hogy nem valami butaságra készültél éppen. 

- A szüleim? – pillanatnyi fáziskéséssel, de kiszűrtem a számomra legfontosabb részt – Ők találtak meg? Mit mondott nekik? Hol vannak? 

- Lassíts egy kicsit, Zara – mondta és igaza volt, de egyre több minden kezdett szöget ütni a fejembe – Először is az anyukáddal találtam rád, másodszor azt, hogy semmi komoly, talán csak nem ettél eleget, harmadszor pedig az apukád dolgozik, a mamád pedig hamarosan jön vissza. 

- És csak úgy itt hagytak önnel? – fakadtam ki, bár inkább meg kellett volna köszönnöm, hogy nem mártott be, holott sejthette, hogy nem csak egy véletlenszerű elájulásról volt szó.

- Igen. Egyébként tegnap pont azt akartam mondani, ugyebár, ha nem rohantál volna el, hogy nyugodtan tegezz. – bólintottam. 

- Sajnálom. Mindent sajnálok, én – dadogtam, s közben a hajamba túrtam – nem szerettem volna ezt az egészet. Nem tudom miért mentem el magához, vagyis hozzád. Nem akartam ebbe az egészbe belesodorni magam – vettem egy mélylevegőt, mert a hosszadalmas kitörésem közepette észre sem vettem, hogy nem lélegeztem – tehát butaság volt rabolnom az idődet. Rajtam már nem lehet segíteni – vettem halkabbra a hangerőt – hiába, már elvesztem. 

- Tudod, Zara – ült le az ágyam szélére – már az, hogy megkerestél is egy hatalmas lépés volt tőled. Tudom, hogy nehéz, de nem várhatod el magadtól, hogy egyből megnyílj előttem, illetve, hogy elsőre minden simán menjen, ahogy én sem várom ezt tőled. Ez egy lassú, de stabil folyamat, ami egyre csak könnyebb lesz, bár még a nehezénél tartunk. – tartunk, tartunk, tartunk. Többes számban beszélt, ami melegséget keltett bennem, mégsem tudom mire mondta ezt. 

- Mármint – muszáj volt rákérdeznem – hogy érted azt, hogy tartunk? 

- Ráléptél a jó útra, és nekem az a feladatom, hogy segítselek és elkísérjelek ezen az úton. – nem néztem rá, csak leszegett fejjel elmosolyodtam. Jól esett az, amit mondott, ahogy az is, hogy itt van. 

- Köszönöm. Nem vagyok biztos magamban, egy tettemben és szavamban sem, de hálás vagyok mindenért. 

- Elmondanád, hogy miért menekültél el tegnap és mi történt aztán itthon? Amikor rád találtunk megvizsgáltalak, de nem találtam semmilyen rendellenességet. – felsóhajtottam, de csak képzeletben, mert leplezni szerettem volna félelmemet. Beszélnem kellett neki a tegnapról, mert csak így tehetett értem bármit, csak így érthetett meg. 

- Hazajöttem – szerintem eddig ő is kitalálta – és felmentem a szobámba – Zara, térj a lényegre, menni fog - Eléggé kiborultam a rendelőben, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Mármint félek. Félek a gyógyulástól, főleg, hogy csak egy nagyon mélyen elrejtett, aprócska szikra hisz benne, amely a szívemben pattog. Félek tőled, de ne értsd félre, nem, szóval – hosszan kifújtam a levegőt – érted. Tehát, hazaértem és felbattyogtam a szobámba, aztán rám jött az éhesség – közben magam elé néztem és néha rá-rá pillantottam. Ettem mindenből, ami az utamba került, nagyon éhes voltam, a kaják pedig túl csábítóak voltak – közben nagyokat nyeltem, s egy könnycseppem is útnak eredt - Nem foglalkoztam a mennyiséggel, csupán a számba tettem, ami jól esett, utána pedig rosszul éreztem magam – elcsuklott a hangom. A lábamat felhúztam és lehajtottam a fejemet. Összegömbölyödve hintáztam az ágyon, mint valami elmebeteg, intézetbe való ember. 

- Bíznod kell bennem, folytasd. – hangjában határozottság és egy kedvesség lakozott, mint mindig, amikor kért tőlem valamit.

- Én nem bírtam elviselni azokat a kínzó gondolatokat. Képtelen voltam rá – ráztam a fejem zavarodottan, könnyes szemekkel – Nem hagytak békén – már úgy tűnhettem, mint egy idegbeteg – egyre csak azt hajtogatták, hogy meg kell szabadulnom ettől a feleslegtől, ha egyszer vékony akarok lenni. Aztán meg kell büntetnem magam, mert megint megszegtem a szabályaikat. – zokogtam. 

- Mit tettél? – kérdezte. 

- Amit kellett – néztem végre szemébe – megtettem - Engem nézett, majd a szoba sarkába helyezte tekintetét. Nem tudtam tovább folytatni, ezért vártam, hogy ő mondjon valamit.

- Hánytattad magad? – ez volt az a szó, amit én képtelen voltam kiejteni, pedig tudtam, hogy erre várt. Bólintottam. – Korábban is csináltál ilyet? 

- Igen, előfordult. – már nem volt visszaút. 

- Milyen gyakran? – érezte, hogy ha nem kérdez, nem kap pontos választ, ezért inkább átvette az irányítást. 

- Alkalmanként, ha falási rohamom volt, vagy – abbahagytam. 

- Vagy? 

- Vagy, ha dagadtnak éreztem magam, és bűntudatom volt. – átléptem a saját határaimat, de már teljesen mindegy volt. Talán olyat mondtam, amire nem számított, elvégre attól, hogy valakin van néhány karcolás, még nem feltétlen vannak étkezési zavarai, de nálam sokkal összetettebb a dolog. Nem mondott semmit és én sem. Nem volt mit mondanom, bár a legfontosabb dolgot kihagytam. Lentről ajtócsapódás hallatszott, majd nem sokkal később anya jelent meg a szobám ajtajában, ahonnan azonnal felém rohant és magához húzott. 

- Zara, kicsim, annyira aggódtam érted – nyomott puszit fejemre – mégis mi történt? Jól vagy? Talán el kellene mennünk orvoshoz. 

- Anya, – toltam el magamtól – nagyon jól esik, hogy aggódsz értem, de már jól vagyok, és itt van Endrow doktor, ahogy hallottam már meg is vizsgált, semmi bajom. – rá nézett, majd ismét rám. 

- Tudom – sóhajtott -, de talán más orvosra lenne szükséged kicsim. Nem mintha bírálnám az ön szakértelmét. 

- Már pedig én nem vagyok hajlandó más orvoshoz menni! – ugrottam ki az ágyból és berohantam a fürdőbe, hogy felkapjak egy másik ruhát. Kilépve a helységből mindketten az ágyamnál ültek, szótlanul – Csak arról van szó, hogy tegnap este nem ettem semmit. Későn értem haza, emlékszel? ! – folytattam kissé szarkasztikus hangnemben. 

- Emlékszem, sőt, ha már így felhoztad, mesélhetnél, hogy hol jártál tegnap és miért jöttél olyan későn? – elfordultam és az egyik fiókban kezdtem kutatni a semmi után. 

- Egy barátnőmmel voltam és megfeledkeztem az időről. – a flegmaság egyre inkább kezdett eluralkodni rajtam, Endrow viszont viccesnek találta a helyzetet, amit anya is észrevett.

- Megkérdezhetem, hogy mi ilyen vicces, doktor úr? – förmedt rá az orvosra, aki valószínűleg a tényt boncolgatta, miszerint egy barátnőmnek neveztem. 

- Semmi – mentegetőzött – csupán most fedeztem fel, mennyire is hasonlítanak egymásra. 

- Elnézést, nem akartam letámadni – érdekes, hogy a kisugárzásában lévő nyugodtság, mekkora hatással van mindenkire – csak nagyon aggódom Zará-ért. Ő az egyetlen lányom, nem tudom, van e gyereke, de… - 

- Nincs – vágott közbe -, de megértem. 

- Köszönöm – igen, ebben is hasonlítottunk anyával – Hozok fel valami enni kicsim, rendben? 

- Ühüm – bólintottam. Anya kiment, s ismét ketten voltunk a szobámban. Egy ideig kellemetlenül pillantgattam mindenfelé, majd lehuppantam.

- Lassan mennem kell. – Mi? Ne! 

- Ne! – miután tudatosult, hogy hangosan is kimondtam, korrigáltam – Vagyis, máris? Nem akarok egyedül maradni. – nem mehetett még el. Szükségem volt rá, azok után, ami tegnap történt. 

- Itt lesz a mamád, és nem leszel egyedül. – mondta.

- De az más. Amikor önnel – megráztam a fejem – veled vagyok, akkor szabadnak érzem magam. Nincsenek velem a démonjaim, nem félek, és nem vagyok rosszul az undortól, amit magam iránt érzek. Egyszerűen olyankor biztonságban érzem magam. – talán nem ideillő vallomásom befejeztével, könyörgően pillantottam rá, majd odasétáltam és megöleltem. Először szorosan öleltem magamhoz, majd egyre bizonytalanabbá váltam, de karjaival ő is magához ölelt, és életemben először biztonságban éreztem magam.