2015. április 29., szerda

V. fejezet - Fehér papír

Sziasztok!
Elnézést kérek, hogy ennyire megvárattalak Titeket az ötödik fejezettel, de nagyon sokat kellett, és kell tanulnom. Ebben a részben ismét Zara múltjával ismerkedünk egy picit, és a sok sok emlékképből - ami eddig volt, és majd lesz - reményeim szerint teljes mértékben megismerjük a lányt. Nem szerettem volna szerelmet vinni a történetbe, és nem is lesz benne - ezt leszögezném! A rész végé izgalmasra sikeredett, direkt nem is írtam tovább, remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog!
U.i: El sem hiszem, hogy már tizenöten vagyunk! Hihetetlenül hálás vagyok nektek srácok! Ha van egy kis időtök, akkor várom a kommenteket, már csak fejlődés szempontjából is!
Jó olvasást!
Ölel Titeket: Lisa Nowell  xx





A tegnapi nap után kipihentebben, nyugodtabban ébredtem fel, illetve csak addig a pillanatig, amíg eszembe nem jutott, amit Anya mondott. Mit sem törődve az előbb felvetett gondolattal, megpróbáltam kicsit pozitívan indítani a napot, már amennyire ez tőlem telt. Kezembe temettem az arcomat, majd hajamba túrtam. Hiába, hogy körülbelül tizenkét órát aludtam és, hogy csak pár perce keltem, a fáradtság ugyanúgy jelen volt, mint máskor. Sosem szűnt meg létezni. Persze, mindig is tudtam, hogy ez nem fizikai, attól sokkal rosszabb. Ha a tested elfárad, lefekszel, kipihened, és minden el van intézve, viszont, ha a lelked fárad el, akkor teljesen más a helyzet. Minden sokkal nehezebb, és semmihez sincs kedved. Konkrétan nem, hogy kedved nincs, hanem inkább életerőd. 

Hatalmas felkészülés után felkeltem az ágyból és bekapcsoltam a rádiót, amiben éppen Eminem Lose Yourself című száma ment, egy, a sok kedvencem közül. Kimentem a fürdőszobába, majd letisztítottam a tegnap szerzett sebeimet, felöltöztem, megfésülködtem és lementem az étkezőbe. Anyuék már reggeliztek, de nekem is megvolt a gondosan előkészített helyem, és étel az asztalnál. Apa szokásosan valamilyen újságot olvasott, amíg másik szülőm engem firtatott. Mielőtt elhelyezkedtem volna, még kimentem megetetni a kutyát, majd tényleg elfoglaltam a helyem az asztalnál. Ahogy leültem, a tekintetünk egyből összetalálkozott, és, bár igyekeztem egy mosollyal lerendezni a helyzetet, éreztem, hogy Anyának valami mondanivalója van felém. 

- Kértem időpontot a doktor úrtól – tekintete szikrákat szórt, és egyben hamis fényben ragyogott – és, mivel mondtam neki, hogy elég sürgős eset vagy, már hétfőn be is mehetünk – tekintetében kialudt a gyertya lángja, talán még sosem láttam ilyen szomorúnak, és ez megrémített. Mi van, ha miattam van? 

- Nem én vagyok az egyetlen, akinek alkalomadtán fáj a feje, talán front érzékeny vagyok, vagy hasonló, de semmi komoly. 

- Én azért szeretném biztosra venni dolgot, ha nem bánod, illetve ha igen, az sem nagyon érdekel. – felállt az asztaltól a tányérjával a kezében, és elveszett a konyha rengetegében.

- Ez mégis mi volt? Történt valami? Talán haragszik rám? – fordultam apu felé, aki ügyet sem vetett rám, ki sem hajtva a fejét az újságból tovább olvasott – Apu! Hozzád beszélek, figyelnél rám egy percre? – téptem ki a kezéből az újságot.

- Talán csak rossz napja van, nem tudom, mégis honnan kellene tudnom? – jó duma, csak nem nekem. 

- A férje vagy, már több, mint tizenhét éve együtt éltek, szerinted hihető, hogy semmit sem tudsz róla? – nem hiszem el, hogy ma mindenki ilyen. 

- Összekaptunk, de semmiség, nem kell aggódnod. 

- Mi? Mégis min, és mikor? Mi az, hogy ne aggódjak, Apa? Ti sosem szoktatok veszekedni – csak nézett és nem szólt semmit – Talán nem rám tartozik, de akármiről is van szó, meg kell oldanotok, mert szeretitek egymást, vagy nem? 

- Dehogynem! 

- Szeretlek – nyomta egy puszit az arcára, és felmentem az emeletre. 

Behuppantam az ágyamba, majd előkotorásztam a telefonomat, ami valamilyen különös módon az ágy alatt hevert, de fogalmam sem volt, hogy mégis mikor, és hogyan került oda. Bekapcsoltam rajta a zenelejátszót, ami véletlenszerűre volt állítva, és egy olyan szám szólalt meg rajta, amit életem egyik legszebb szakaszában hallgattam. A Guns N Roses talán, legismertebb száma, a November rain csendült fel telefonom hangszórójából, megannyi emlékképet és érzést eszembe juttatva, melyek már régen véget értek, és csak elmúlt pillanatokként tekintettem vissza rájuk, azt kívánva, bárcsak újra élhetném őket. Igaz, már túl voltam rajta, és az érzésen, valamiért mégis mást jelentett számomra, talán azért, mert az első volt. Két évvel ezelőtt ismertem meg Christian-t, életem első igazi szerelmét. Igaz, kapcsolatunk csak három hónapig tartott, de bennem mégis mély sebet ejtett akkoriban, a bűvös fiú elvesztése.


Emlékszem az első találkozásunkra. Az legelső pillantásával, amikor legelőször néztem bele, abba a csokoládébarna szempárba, sikerült teljesen hatalmába kerítenie. Igaz, a világon több millió barna szemű ember él, az övé mégis más volt. Ehhez társult izmos teste, amely mellett egy törékeny porcelánbabának éreztem magam. Nem volt kigyúrt, csak kellően izmos. Ha, ez idáig, még nem lett volna elég, akkor ott volt még a hangja, mely teljesen elvarázsolt, egyszerűen olyan nyugodtságot sugárzott, mint senki másé a világon. Finom dorombolás volt fülemnek, melyet egész nap képes lettem volna hallgatni: ezzel elaludni, és ezzel kelni. Arca nem volt tökéletes, de számomra így is ő volt a legjobb, főleg pimasz mosolyával. Valójában, ez a szimpátia az elejétől fogva kölcsönös volt, vibrált köztünk a levegő, bár az első lépést egyikünk sem merte megtenni, legalábbis egy darabig nem. Végül, ha úgy vesszük, ő kezdeményezet, mert felköszöntött a születésnapomon, miután én elhívtam őt sétálni, de attól függetlenül, hogy így alakult, nem bántam meg, hogy megtettem. Ugyanis, ha nem tettem volna meg, akkor sosem érezhettem volna azt, amit akkor. Sosem érezhettem volna magam szeretettnek, boldognak, és elégedettnek, saját magammal. Elégedettnek. Ez az az érzés, melyet sosem érzem előtte, és azóta sem. A zeneszám lejárt, és ezzel a gondolatmenetem is félbeszakadt. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal, így végül, az olvasás mellett tettem le a voksomat. Éppen emeltem volna le Cassandra Clare sikerkönyvét, amikor valami fehér papír hullott az ágyra, valamilyen felirattal ellátva. Sietősen letettem a könyvet, majd felkaptam a papírt, ami egyébként egy kép volt. Egy kép Zará-ról és Emily-ről. Arról a lányról, aki már nem létezik, akit felszippantott a hatalmas sötétség, ami bennem van. Hiányzott, a barátnőmmel együtt. Megfordítottam a képet, majd elolvastam a rajta terpeszkedő szöveget. 

Neked, drága Zara, egy felejthetetlen emlékhez tartozó kép, amiért most, talán dühös vagy, de később meleg szívvel emlékezel majd rá vissza. Utóirat: Csak, hogy soha ne felejts el. Em. „ 

Soha nem felejtettelek el, de te elfelejtettél engem. Nem gondolsz rám, nem keresel, eldobtál, mint egy használt papírzsebkendőt. Letettem a képet, mert tudtam, hogy minél többet gondolkozok, annál rosszabb lesz, amikor hangokat véltem felfedezni. Gyorsan odarohantam a szobaajtóhoz, majd a folyóson elrejtőzve hallgatózni kezdtem. 

- Nem hiszem el, hogy mindenen megsértődsz. – vágta apu, anyu arcába. 

- Én? Nem tudom miről beszélsz, George, de szerintem elgondolkozhatnál, mielőtt kinyitod a szád! – miért? Miért csinálják ezt?

- Igen? Szerintem neked kellene elgondolkoznod azon, hogy mi történne, ha egyszer félre tennéd a munkád? Ha én, és Zara lennénk neked az elsők! 

- Szóval, még Zara állapotát is rám akarod fogni? – miféle állapotról beszélnek? Visszarohantam a szobámba, és becsaptam az ajtót. Ezt, valószínűleg ők is észrevették, mert nem hallottam több hangot. Belehuppantam az ágyba, és a lehető legvastagabb módon befedtem magam takarókkal és párnákkal, bár pár perc után kidugtam a fejem, mert nem kaptam levegőt. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy talán lebuktam és rájöttek az igazságra, ez pedig nem következhet be. Ha mégis, az mindent elrontana. Elrontaná azt, amiért eddig harcoltam, az életüket, az életemet, a családunkat, és ennek én lennék az oka, csakis én. Hihetetlenül fáradt voltam, és kivételesen nem csak lelkileg, ráadásul a fejem is fájt, aminek a kiváltó oka valószínűleg az idegesség volt, amit a szüleim vitája okozott. Nem is kellett több pár percnél, és már álomba is szenderültem. 

Már teljesen sötét volt, amikor felébredtem, valószínűleg végigaludtam a délutánt. A szobám ajtaja résnyire nyitva volt, ami azt jelentette, hogy valaki vont bent, amíg aludtam. Felültem és megdörzsöltem a szememet, még mindig alig hittem el, amit délután tapasztaltam. Anyáék tipikus álomházaspár és szülők voltak. Sosem veszekedtek, vagyis a kapcsolatuk első szakaszában igen, de aztán teljesen megszoktam egymást, és tudták, hogy mire számítsanak a másiktól, illetve maguktól. Szülőként is hasonló volt a helyzet, mert én sem estem messze tőlük, természetem ugyanolyan nyugodt, mint az övéké, vagyis általában, de egyébként van egy másik oldalam is, amit nem szerettem mutogatni. Ezért sem értettem, hogy ennyi év után miért pont most kezdenek el hadakozni, ráadásul az a gondolat is befészkelte magát a fejembe, hogy el fognak válni, inkább külön folytatják útjaikat, és nekem választanom kell közöttük. Ha erre kerülne a sor, biztosan nem tudnék dűlőre jutni, mert mindkettőjüket nagyon szeretem. Anya az, aki mindig is mellettem állt, megbeszélhettem vele mindent, és támaszt nyújtott, ha kellett, apa pedig az, aki összetartja a családot, és biztos lelki hátteret, biztonságot ad nekünk. Amikor bármi bajom volt, vele is ugyanúgy tudtam beszélni, csak ő picit elfogultabb, és nagyon sok esetben nagyon túl dramatizálja az egyetlen kicsi lánya helyzetét. A gyomrom korogni kezdett, ezzel jelezve, hogy kimaradt az ebéd, illetve itt a vacsora ideje, de semmi kedvem nem volt lemenni, mert fogalmam sem volt, hogy mire számítsak tőlük, és hogyan reagáljak a helyzetre. Végül, a kajálás mellett döntöttem, mert hiába kutattam át az egész szobát, semmilyen ehető dolgot nem találtam. Lebattyogtam a lépcsőn, és akármennyire is vissza szerettem volna fordulni, szembe találtam magam velük. Tekintetüket mindketten rám szegezték, így kezdett kellemetlenné válni a helyzet. 

- Jó étvágyat. – megköszörültem a torkom, és leültem. Válasz helyett csak egymásra pillantottak, talán azt várták, hogy a másik elkezdje a beszélgetést. 

- Jó sokat aludtál – próbált zavartan indítani apu – mármint kipihented magad? 

- Igen. 

- Elég szűkszavú vagy. – nem válaszoltam, és látható volt, hogy nem is fogok, erre egyszerűen nem tudtam mit mondani. – Hallottad a délután szóváltásunkat anyáddal, igaz? – bólintottam – Tudod, nincs semmi gond, ez természetes dolog. 

- Jól mondod, - fellélegzett – természetes, csak nem nálunk. Sosem veszekedtetek, nem értem miért pont most, és hogy jövök én ide? – hangnemem megvető volt, bár inkább szomorúnak, és dühösnek szántam.

- Van néhány dolog, amiben nem egyezik a véleményünk. – folytatta anya – És apád azt gondolja, hogy én tehetek arról, ami veled történik. Szerinte sokkal komolyabban kéne venni a tüneteket, és többet foglalkozni veled. – szívem hevesen dobogni kezdett. Csak azt láttam, hogy mozog a szájuk, de nem hallottam, hogy miről beszélnek. Semmi sem hallottam, csak a szívem dobogását, és fejem lüktetését, izzadni kezdtem. Nem, ez nem lehet – gondoltam.

2 megjegyzés:

  1. Imádoooom *-* Komolyan én már nem tudok mást mondani, mert nem tudom kifejezni magam :D Kibaszott jó lett :D <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! :D <3

      Lisa Nowell xx

      Törlés