2015. április 17., péntek

III. fejezet - Egyedül vagyok

Sziasztok!
Íme itt is lenne a harmadik fejezet, sajnálom a csúszást! Ez a rész picit rövidkére sikeredett, szinte biztos, hogy ettől hosszabb részek várhatóak! Köszönöm a plusz egy feliratkozót, illetve az előző részhez érkezett kommentet, remélem ennél a résznél is kapok visszajelzést. 
Jó olvasást!  Ölel: Lisa Nowell xx





Az ébresztőóra búgására ébredtem, amit még tegnap este állítottam be. Időzített kelésemnek egyetlen oka volt, mégpedig, hogy utánpótlást vegyek a kifogyóban lévő sminkes cuccaim helyére. Kikeltem az ágyból, majd elhúztam az ablakot elfedő függönyt. Nem a megszokott napsütéses reggel látványa árult elém, az időjárás zord volt, szürke felhők tömkelege takarta el a napot. Igaz, az eső nem esett, viszont helyette heves szél fújt. Mindig is szerettem, amikor viharos idő volt, ilyenkor úgy éreztem, mintha a természet az érzéseimből fakadna. Eggyé tudtam válni a heves széllel, sötétséggel, és olykor a hatalmas dörgésekkel járó villámlással. Talán, ez egy picit furcsán hangzik, de tényleg így van a mai napig. 

Felkaptam az egyik fekete farmeromat, egy ugyanilyen színű, Eminem-et ábrázoló pólóval és tornacipővel. Fejemre egy fekete kendőt kötöttem, illetve kört formázó, kissé régies stílusú napszemüvegem sem maradhatott le annak ellenére, hogy a nap nem sütött. Sminkem, a szokásos szemöldökceruza és szempillaspirál összeállításból állt. Az étkezőhöz érve vettem észre a teli fornettis zacskót, amit valószínűleg anyuék hoztak reggelire. Már tizenegy felé közeledett, ezért gyorsan kivettem egy csokis darabot, felkaptam a táskámat és elindultam. Már igencsak késésben voltam, és nem szerettem volna, ha nem érem el a buszt, mivel a drogéria nem éppen volt közel a házunkhoz. Sietősebbre vettem a tempót, főleg, amikor megláttam, hogy a busz éppen a sarokról kanyarodik be, a buszmegálló felé. Szerencsére időben odaértem, ráadásul hely is volt, mondjuk nem értem minek ültem le, arra a pár megállóra. Nagyon gyorsan haladtunk, már csak azt vettem észre, hogy ott is vagyunk, a buszról leszállva pedig pont a kozmetikumokat áruló bolttal álltam szemben. Előkaptam a papírt, amire felírtam, hogy mit is kell vennem, mivel az idő elteltével sem sikerül megjegyeznem a termékek nevét, illetve számát. Amikorra nagy nehezen sikerült mindent megtalálnom – a boltosoknak állandóan át kell rendezgetniük a termékeket – szerintem már javában egy órája ott voltam, pedig csak néhány dolgot vettem, na, meg persze nézelődtem is egy kicsit. Kifizettem a cuccokat, és kisétáltam a boltból. Nagyjából tisztában voltam a buszjárattal, így számítottam rá, hogy a következő busz, körülbelül negyed óra múlva jön, ezért úgy döntöttem veszek fagyit az utca végén lévő kisebb fagylaltozóban. Elindultam abba az irányba és közben kapcsoltam zenét, elvégre úgy is egyedül voltam. Már nem voltam messze a céltól, amikor valaki megbökte a vállam. Amint tudatosult bennem, hogy mi is történt, arra fordítottam a fejem, és reflexből kirángottam a fülhallgatót. 

- Hé, Zara, neked aztán köszönhetek – a hang gazdájában egy ismerős arcot véltem felfedezni. Daniel volt az, egy régi barátom. Egy régi, közeli barátom. 

- Szia. Bocsánat, csak el voltam gondolkodva. Hogy vagy? – hirtelen valami különös érzés árasztott el, egyszerűen mosolyra késztetett, de nem arra a szokásos, most mosolyt fajtára, sokkal inkább őszinteséggel telt mosoly volt. 

- Jól, köszönöm. Te? Mi újság? – az ő hangjából is őszinteség, és vidámság sugárzott. Már régóta nem beszéltünk, de nem haragudtam rá, tudtam, hogy nem csak az ő hibája.

- Én is jól vagyok, köszi. Nincs semmi különös, élem a szokásos életemet. Megvagytok a barátnőddel? – ez a kérdés kettős érzést keltett bennem. Egy részről örültem, hogy boldogok, másrészről ki nem állhattam a csajt. 

- Persze, nagyon jól megvagyunk. Imádom! – válasz gyanánt csak egy mosolyt adtam, nem igazán tudtam volna erre mit mondani – most mennem kell, de majd beszélünk. Jó hétvégét! – elindult.

- Jó hétvégét? ! – nevettem el magam. Elméletileg hétfő van, legalábbis a normál embereknél igen, nem tudom, hogy Danielnél hogy is van ez.

Sikerült kinevetnem magam, amikor eljutott a tudatomig, hogy a busz a megállóban áll. Futni kezdtem, reménykedve, hogy utol érem, de nem volt szerencsém, így gyalog folytattam az utat. Az a pár megállónyi út, sokkal többnek tűnt gyalogosan, ráadásul el is tévedtem. Lassan már tizenhét éve élek itt, de most először sikerült eltévedtem. Szerencsémre akadtak olyanok, akik a segítségemre voltak, de így is pár órába telt mire hazaértem, hála az érzékeimnek, amik egyre távolabb sodortak a hazafelé vezető úttól. Amint végre bent voltam a házban, ledobtam a cipőm és a táskám, majd magamat is az első székre, ami az utamba esett.

Már javában sötét volt, úgyhogy bezártam az ajtót és bentebb hurcoltam magam a cuccokkal együtt. Apu az ebédlőasztalnál ült és éppen vacsorázott. 

- Merre jártál? – kérdése nem volt túlzottan vidámságtól csöpögő.

- Elmentem néhány dologért, majd lekéstem a buszt és eltévedtem. 

- Értem. Zara, mi van veled mostanában? Talán valami baj van? Tudom, az apád vagyok és nem a haverod, de, ha szeretnél beszélni választhatsz, hogy apa vagy barátként hallgassalak meg – kérdéseitől hirtelen, mintha szikrák futottak volna át rajtam. Fáradt voltam, és nem csak testileg, hanem lelkileg is. A legkevésbé volt kedvem a magyarázkodásokhoz, de nem tehettem mást.

- Apu. Nincs semmi, csak mostanában kicsit fáradtabb vagyok, mint szoktam. 

- Semmit sem szoktál csinálni, ha ok nélkül vagy fáradtabb, mindenképp menjünk el orvoshoz – ennél a pontnál éreztem, hogy véget kell vetnem a beszélgetésnek, mielőtt elrontok valamit. 

- Tényleg nincs semmi, ez teljesen normális, csupán rosszul alszom – vettem egy mély levegőt – és most inkább mennék pihenni, mert lejártam a lábamat  - láttam a szemében, hogy nem elégedett meg a válasszal, így akármennyire is fáradt voltam visszaültem a székre és megfogtam a kezét.

- Kicsim, tudod, hogy csak aggódok érted, mert szeretlek, és, mert az egyetlen kislányom vagy. 

- Tudom, és remélem, te is tudod, hogy, ha bármi lenne, akkor elmondanám.

Ott hagytam őt az asztalnál és felbattyogtam a szobámba. A vásárlás eredményét betettem a többi közé, majd leültem az ágyra, hogy lecsekkoljam a telefonom. A készüléket nyomkodtam, amikor eszembe jutott a Daniel-el való találkozás, ujjaim pedig maguktól léptek bele az elkülönített mappába, amiben a régi, szép idők emlékeit őriztem. Random megnyitottam az elsőt. 


A folyó partján sétáltunk, amikor az a kép készült, ez akkoriban még legjobb barátnőmnek mondható lánnyal és Daniel-el lógtam. Én bézs színű felső és fekete nadrágot viseltem, Dani, pedig zöldet, farmerral párosítva. Emlékszem, hogy mennyit nevettünk azon a késői délutánon. Mindig, mindenen, mindenhol. Mi voltunk azok – így hárman – akik sosem voltak szomorúak, amikor együtt voltunk fájdalomig nevettük magunkat. Nem csak ez az egy délután volt ilyen, nagyon sokszor voltunk kint, csavarogtunk, élveztük az együtt tölthető időt, sorra csináltuk a hülyeségeket, amikből a felejthetetlen emlékek születtek. 


Hol vannak ők most? Hol vannak azok az idők? A pillanatok? Miért mentek el? Miért hagytak egyedül? Azt ígérték, hogy soha nem mennek el, örökké itt lesznek, de már nincsenek itt. Már semmi sem maradt nekem abból az időből, maximum az emlékek, melyek ugyan megmosolyogtatnak, de leginkább tűzforró vaskén döfnek a szívembe. A könnyeim kicsordultak, és csak az emlékeket tükröző képernyőt néztem. Újra az a lány szeretnék lenni, aki akkoriban voltam. Aki tudott nevetni, akivel tudott kivel nevetni. Talán az egyik legfélelmetesebb dolog, az örök magány gondolata. A gondolat, hogy soha, senki nem fog engem szeretni. A gondolat, hogy szembe kell néznem a ténnyel: egyedül vagyok.


4 megjegyzés:

  1. Szia! :) Ma találtam meg a blogodat és egyszerűen imádom. Nagyon tetszik az egész alapsztori. Bocsi a kifejezésért de kurva jó lett ez a rész is :D ❤ Remélem hamar lesz folytatás mert már nagyon kíváncsi vagyok. Amint géphez jutok feliratkozok a rendes nevemmel :) Puszii ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Nessa!

      Hitetetlenül hálás vagyok a kedves szavakért, és nagyon örülök, hogy tetszett ez a rész, ahhoz képest, hogy elég rövidre sikeredett.

      U.i: Igyekszem a folyatással, nagyon szépen köszönöm a kommentet!

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés
  2. Drága Lisa! :)

    Eszméletlenül tetszik a blogod! Alig jutok szóhoz. Annyira lágyan fogalmazol. Teljesen belefeledkeztem ebbe a három részecskébe. Nagyon tetszik a blog témája. Nagyon nehéz erről írni -tudom, hisz én próbálkozom vele több-kevesebb sikerrel- . Annyira letisztult benne minden. Számomra teljesen átlátható. Irigykedem, amiért így tudsz írni. Ez bizony tehetség. Soha ne hagyd abba ezt a blogot! Nagyon nagyon sok siker kívánok a továbbiakhoz. Plusz egy rendszeres olvasóval és kommentelővel bővültél. Nagyon elnyerte tetszésem. :) <3

    KathyM.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kathy!

      Hihetetlenül hangzanak a szavaid, nagyon szépen köszönöm őket! Rengetek erőt és lelkesedést adnak a folytatáshoz. Mint említetted, igen, tényleg nehéz, téma iránti érdeklődést, vagy tapasztalatokat követel, de nem lehetetlen, szóval talán csak próbálkozás kérdése, és biztosan sikerülni fog! Egy jó darabig még nem szeretnék tőle megválni - aki szemfüles meg tudja mondani a várható fejezetek számát - és tudom, hogy ha oda érünk is nehéz lesz, még jó, hogy messze van.
      Köszönöm szépen! <3 :)

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés