2015. április 10., péntek

II. fejezet - Ennyi vagy Te, Zara



Ismét felkelt a nap, egy újabb harc következett. A szobám ablakán besütő, kellemes meleget sugárzó napsugarakra ébredtem fel, melyek lágyan simogatták bőrömet. Először csak hunyorogva, majd tág szemekkel kezdtem el felfogni, hogy ki, mikor és hol vagyok. Igen, a reggelek nálam így kezdődnek, és sokszor azt kívánom, bárcsak ténylegesen elfelejteném pár órára, hogy ki is vagyok. Megnéztem a mobiltelefonomon az időt, majd az értesítéseket, és lassacskán rávettem magam, hogy felkeljek. Azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel, amikor Anyu benyitott. 

- Jó reggelt – mosolygott rám kedvesen. Sosem értettem, hogy tud minden reggel ennyire pozitívan felkelni, és vidáman nézni a világra. Mogyoróbarna, vállig érő haja egy nagy csattal volt hátratűzve, szemei halványan ki voltak húzva, illetve szempillaspirált véltem rajta felfedezni. Sosem vitte túlzásba a sminkelést, nála ez amolyan napi rutin volt, ami évek óta nem változott, de nem is volt rá szükség, mert smink nélkül is tündökölt. Talán erre mondják, hogy a belső kihat a külsőre. Ékszer nem volt rajta, őszintén megvallva sohasem szerette őket. Sötétkék inget viselt, egy jóval világosabb árnyalatú farmerrel, illetve egy az ing színéhez hasonló, sportos magas sarkúval, ebből következtettem, hogy munkába készül. 

- Neked is. Munkába készülsz? 

- Igen, és apának is be kellett mennie. Valószínűleg, csak este érünk haza – szemében, mintha sajnálatot láttam volna, vagy valami hasonlót, és ez egyáltalán nem tetszett. Biztos vagyok benne, hogy arra gondolt, hogy egyedül leszek, és áthívhatnám a lányokat, de nem merte szóba hozni, mintha tudta volna a választ. 

- Nem baj, megleszek, majd rendelek kaját, lefoglalom magam – jó kis délutánnak nézünk elébe, gondoltam magamban.

- Oké, de, ha bármi van, hívj, rendben? 

- Igen, de ezt már tudhatnád – válaszul csak egy mosolyt kaptam, amolyan, az anyád vagyok, még százmilliószor elfogom mondani mosoly volt ez.

Miután Anya kiment a szobából kikészítettem a ruhámat, és elmentem zuhanyozni. Szinte tíz perc sem telt el és kiléptem a zuhany alól, ami tőlem nem megszokott, képes vagyok órákig folyatni a vizet. Beálltam a tükör elé, és csak akkor vettem észre, hogy éjszaka elfelejtettem zoknit felvenni – mivel rövidnadrágban aludtam -, azaz egy hajszálon múlt, hogy anya nem vette észre az elhalványuló hegedek a vádlimon. Hirtelen elkapott az idegesség, hiszen ez az egyetlen dolog, amit tényleg nem szeretnék: hogy megtudják. Máskor sokkal óvatosabbnak kell lennem, ha nem szeretnék lebukni. Pár perc elteltével sikerült túltennem magam az előbb említett traumán, így elkezdtem felöltözni. A lábaimra egy gumis csőfarmert húztam, amiben kényelmesen ellehettem itthon is, felülre pedig egy laza, mintátlan fekete pólón akadt a választásom. Ezután következtek a pipere dolgok. Sötét barna, váll fölé – nyakamig – érő hajamhoz, sötétbarna szemeim társultak. Arcom kicsit szeplős volt, de egyébként hófehér és tiszta. Sokan mondták már, hogy milyen szép, nagy szemem van, talán épp ebből az okból kifolyólag, de ezt szeretem magamban – többek között csak ezt. Feldobtam egy kis szempillaspirált és ezzel készen is volt a mai sminkem, ami többek között arra volt, hogy ha ajtót kell nyitni, mégse ijesszem el a postást. 

Szétnéztem a konyhában, valami egészséges kaja után kutatva, amit meg tudnék enni reggelire. Végül, az egész hűtő alapos átkutatása után arra jutottam, hogy almát eszem jó reggelttel társítva. Mindent elkészítettem hozzá, majd felvittem az emeletre, és ott fejeztem be az étkezést, már, ha ezt lehet annak nevezni. Utálom az ilyen pillanatokat, de ismételten nyúltam volna az almafalatkáért, amikor rájöttem, hogy a tányér kiürült. Rendben, akkor elég is. Nincs több evés, Zara – adtam ki a parancsot magamnak. Elővettem a szatyrot, ami még ugyanott kevert a könyvekkel együtt, ahol tegnap hagytam: az ajtó mellett. Megfogtam a két sarkát, majd fejjel lefelé fordítottam, ezzel a mozdulattal kiborítva az összes benne lévő könyvet. Maradj erős, Az angyal, A herceg, Csontváros, A kiválasztott. Ott hevertek a könyvek előttem és pedig csak bámultam őket. A felsoroltak alapján kiderült, hogy Cassandra Clare rajongó vagyok, egyszerűen imádom a könyveit, pont ezért is nagy dilemma, hogy melyiket olvassam el. Már régóta szemeztem a Maradj erős című könyvvel is, de a választás mégis csak Az angyalra esett. Összeszedtem a többi művet, és felraktam őket az ágyam felett elhelyezett könyvespolcra. Elhelyezkedtem, a lehető legkényelmesebb pozícióba, majd hagytam, hogy életre keljen kezeim között imádott írónőm alkotása.


Órákkal később eszméltem csak fel, hogy lassan sötétedik, és egyre rosszabbul látok. Feloltottam a kislámpát, ami szintén a fejem fölött, a polcra csipeszelve helyezkedett el. 

- Te jó ég, ennyi az idő? – szaladt ki hangosan a számon. Gyorsan kerestem egy könyvjelzőt, vagyis valami hasonlót, ami erre a célra szolgálhat. Felvettem a mamuszomat, és lerohantam a konyhába. Megnézem az aznapi újság akcióit, és úgy rendeltem vacsorát, hogy Apáéknak is jusson. A srác, akivel a telefonban beszéltem azt mondta, hogy fél órán belül itt van, így felmentem, nagyjából rendbe tettem magam, majd lementem megetetni a kutyát, ezzel pedig el is telt az a fél órácska. 

Csengettek, mire kinyitottam az ajtót. Egy húszas éveiben járó férfi hozta az ételt, és furán nézett rám, biztosan azt gondolta, hogy magamnak rendeltem ennyi kaját. Kifizettem neki, majd négy egymáson lévő műanyag tállal egyensúlyoztam vissza a konyhába. Gyorsan kibontottam mindet, hogy megnézzem, melyik néz ki íncsiklandóbban. Rántott hús kukoricásrizzsel, két adag milánói és gyros. Végül magam elé húztam az utóbbi húsos finomságot, és falni kezdtem. Már annyira éhes voltam, szinte egész nap nem ettem semmit, a reggeli almát leszámítva. A salátán és az uborkán kívül, minden egyes morzsát megettem az edényből. Vágyakkal telve kopogtattam a villát a pulton. Tudtam, hogy mit érzek most, mi fog következni, ahogy azt is, hogy nem szabadna ezt tennem, de senki sem volt, akinek jelenléte visszatartott volna. Visszafordultam az étkezőhöz és nekiláttam a többi ételnek is. A második üres edény után sem éreztem, hogy kezdenék jól lakni, így a harmadik következett. Megettem azt is, de teljesen normálisan éreztem magam, nem voltam rosszul, legalábbis fizikailag nem, de már éreztem a közelgő bűntudatot és szenvedést. Bámultam magam elé, persze úgy, hogy semmilyen kaja ne kerüljön a látóterembe, mert akkor biztosan elhánytam volna magam. Ekkor következett a hab a tortán. Odamentem a szekrényhez, és kivettem belőle egy Kinder Buenot, majd se perc alatt betömtem. Több sem kellett, már semmihez nem volt kedvem, csak vártam a végre, felmentem a szobámba, bedőltem az ágyba és akkor elkezdődött. Elkezdődött a legrosszabb, amit bár ne kellene minden alkalommal átélnem, akár keveset, akár sokat eszek. Az a mindent körülölelő, kínzó bűntudat. Ettem. Tisztában voltam vele, hogy nekem ezt nem szabad, nem tehetem ezt magammal, mégis megtettem. Legyőzött a vágy. Tükörbe nézni, és mindig csak elégedetlennek lenni. Könnyek árasztották el szemeimet, majd csurogtak végig, tűzforróvá vált arcomon. Eljött az ideje, hogy megtegyem, mert addig nem fognak békén hagyni ezek a kínzó, kíméletlen démonok. A saját démonjaim. Felálltam, majd a tükörhöz sétáltam. Könnyes szemmel néztem szembe magammal, a lánnyal, akit utáltam. Legszívesebben szembe köptem volna, egy ennyi vagy te, Zara, szerűségű mondattal, de most más kellett tennem. Tovább vettem az irányt, a mosdó felé, besétáltam, majd könnyed mozdulattal a földre rogytam, a mások által vécének használt ülőalkalmatosság előtt, és megtettem, amit tennem kellett. Amit a bennem lakozó ördögök súgtak. Ezzel ismét megöltem egy darabog, a valahol mélyen még bennem lévő, régi lányból, de már teljesen mindegy volt. Megtettem.

Kedves olvasóim!
Picit később érkeztem a második résszel, mint terveztem, de ezért is jó, hogy nem ígértem semmit. Tudom, ez a rész még nem tartalmaz annyi meglepetést, de, mint mondtam, először be szeretném mutatni a hátteret. Ebben a részben Zará-t és a problémájának egy részét ismerhettétek meg, míg az előzőben inkább a környezetet. A lényeg, hogy legyetek türelmesek. Köszönöm szépen a sok kedves visszajelzést, nagyon örülnék néhány kommentek is, hogy tudjam mit gondoltok a blogról, vagy az adott fejezetről, szóval, ha van egy percetek, akkor álljatok meg, és írjátok le nekem akár a hibáimat, akár azt, ami tetszett! 
Ölel Titeket:
Lisa Nowell xx

3 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Most találtam meg blogod...és fantasztikus..
    Nagyon jól irsz..végre egy blog am nem full happy és nem 1D-s...
    Nagyon várom a kövi részeket úgyhogy siess ^^ :D <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Anna!

      Köszönöm a kedves szavakat, teljesen megértelek, mostanában én is csak vidám, szerelmes, na meg 1D-s blogokat láttam! Igyekszem, ha minden igaz ma fent lesz az új rész!

      U.i: Köszönöm a kommentet!

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés