Hazafelé sétáltam Dover kisebb utcáin, és szemléltem a körülöttem történő dolgokat. A környékünk eleve egy békés, nyugodt része volt a városnak, de most még csendesebbnek tűnt, mint valaha. Csupán néhány kisfiú focizott az út melletti füves részen, és két kislány ismerkedett egymás játékaival a járda melletti padon. Az út szélén néhány kocsi parkolt, de egyáltalán nem tették zsúfolttá a helyet. A nap már lemenőben járt, de az időjárás ettől függetlenül kellemes volt: napsütés és a lágy szellő keveréke. Gyakran néztem, ahogyan mások élvezik az apró dolgokat maguk körül, ha már egyszer ez nem adatott meg nekem. Mindig kellemes érzéssel tölt el, amikor gyerekeket látok magam körül. Annyi energia van bennük, és olyan felszabadultak. Amikor körülöttem vannak egy pillanatra jó érzés lepi el lelkemet, tudom, hogy ők nem ítélnek el, ahogyan azt a világ teszi. Még utoljára visszanéztem az apróságokra, majd befordultam az utcánkba és vettem egy mély lélegzetet, ami sóhajba váltott át. Kikapcsoltam a zenét, ami a telefonomon ment, és eltettem a fülhallgatót: a kapuhoz értem. Házunk barnás, vagyis attól egy kicsit világosabb, talán bézses színben festett. A bordó színű kerítésünk fadeszkákból volt kirakva, az udvart pedig szinte már hibátlan, zöld pázsit borította. A kutyaházon és a nyársalón kívül szinte semmi más nem volt odakint. Az ajtón beérve ledobtam a cipőmet, és beléptem a nappaliba, ahol apu a kanapén ülve bütykölt valamit. Nyomtam egy puszit az arcára, majd az illatokat követve elindultam a konyha felé, ahol pár lépéssel később megtaláltam anyut.
- Szia – nyomott egy csókot az arcomra – na, sikerült megvenned a könyveket, amikért elmentél?
- Igen, sőt találtam még egyet, amit végül nem sikerült ott hagynom.
- Az csodás. Remélem, most már egy időre elég ez az olvasnivaló.
- Pár napnál többre ne számíts. Egyébként apu mit csinál? – néztem rá értetlenkedve, és mintha ezt a nézést láttam volna visszatükröződni az ő szeméből is.
- Nos, ez egy jó kérdés. Ha jól emlékszem, valami alkatrészt próbál összehozni, amitől jobban fog működni a főnyíró, de nála aztán nem lehet tudni. Egyébként nem sokára kész a vacsora.
- Oh, értem már. Rendben, majd szólj fel.
Felsétáltam az emeletre, majd becsaptam magam után szobám ajtaját. A cuccaimat ledobtam magam mellé, majd nekidőltem az ajtónak és filmbe illően lecsúsztam a padlóra. Annyira nehéz volt bejönni az ajtón és megjátszani magam, mintha minden rendben lenne, csak, hogy ne bántsam őket. Beszélni velük, a szemükbe nézni, és tartani a látszatot, hogy ugyanaz a boldog lány vagyok, aki régen voltam. Az ő kislányuk. Nem csak azért volt nehéz, mert hazudnom kellett nekik, hiszen lassan már kezdem ezt az egészet megszokni. A legnehezebb bent tartani mindent: fájdalmat, szégyent, undort és sírást. Mosolyogni, amikor a legjobban fáj. Minden nap megjátszani magadat és elrejteni a valódi érzelmeidet, azok elől, akiket szeretsz. Az emberek így születtek, érzelmekkel, és nem tudják őket csak úgy elrejteni, egyszerűen nem vagyunk rá képesek, főleg nem hosszú távon, én mégis megtettem és minden nap megteszem. Régen, amikor elkezdődött ez az egész, nem törődtem azzal, hogy hogyan beszélek és bánok velük, de mára rájöttem, hogy nem azokon kellene letöltenem az érzéseimet, akik azért csinálnak mindent, hogy nekem mindenem meglegyen és boldog, teljes életet élhessek.
Még mindig a földön hevertem, lábaimat talpra húztam, kezeimmel pedig hajamba túrtam. Az egész testem átjárta egy érzés, ami talán a fájdalom és félelem keveréke lehetett. Mindenem elkezdett remegni, mintha éppen földrengés zajlana bennem, majd könnyeim is utat törtek maguknak. Egy gombóccá gömbölyödtem össze. Sebezhetőnek és árvának éreztem magam. Arra vágyam, hogy valaki odajöjjön, és jól belém rúgjon, ezzel enyhítve a lelki fájdalmakat, de mindhiába. Percek kellettek, mire a helyzet kissé nyugodtabb lett, akkor hirtelen eluralkodott a csend a szobán. Könnyeim halkan hullottak tovább, lélegzetem, mintha nem is lett volna már, az egyetlen dolog, amit hallani lehetett, a szívdobogásom volt. A földön feküdtem és néztem magam elé. A nap már teljesen lement, így a szobában sötét volt. A nemrégiben ledobott könyvek ugyanott hevertek, ahova akkor ledobtam őket, az ajtó jobb oldalán, én pedig a bal oldalon feküdtem. Suttogva próbáltam megnyugtatni magam, mélyebb levegőket szívtam, majd felültem. Tudtam, hogy hosszú napom volt, és szükségem volt erre, ki kellett eresztenem az egész nap bennem gyülemlő feszültséget. A nagy csend közepette kopogás zavart meg gondolataimmal való társalgásomban. A lehető leggyorsabban felugrottam, és a tükör felé fordultam, ami pontosan mögöttem, és az ajtó mögött volt. Megtöröltem az arcomat, megigazítottam a hajamat, de ekkor anya már türelmetlenkedett:
- Kicsim? – gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy szememből eltűnjön a vörösség, és arcom is ismét visszanyerje sápadt formáját. Újabb kopogás hallatszott, erre már kinyitottam az ajtót.
- Bocsi, de aludtam. – hihető.
- Nem akartalak felébreszteni, de kész a vacsora, lejössz enni? – hangjában keveredett a megvárakoztatás keltette aggodalom és a szokásos lágyság.
- Persze, menjünk. – együtt indultunk el, lefelé a lépcsőn.
Megtöröltem a számat és összeszedtem a tányérokat az asztalról. Miután a kezembe akadt tárgyakat a helyére tettem elindultam a lépcső felé. Anya utánam szólt, hogy még van desszert is, de csak legyintettem és felmentem az emeletre. A szobámba érve leültem egy pillanatra, majd meguntam, felálltam és összeszedtem a fürdéshez szükséges cuccokat.
Bezártam a zuhanyzó ajtaját és megnyitottam a csapot. Az először érdes, és hideg víz kezdett egyre kellemesebben végigsiklani bőrömön. Miután a tusfürdőt is lemostam testemről elővettem a sampont és megmostam a hajamat is. Amikor mindent befejeztem, gyorsan felkaptam a pizsamámat, ami egy rövidnadrágot és egy toppot takart, majd azon gondolkodtam, hogy megszárítsam e, az amúgy sem túl hosszú hajam, de végül lustaságom győzött, úgyhogy csak egy törölközővel mentem át rajta. Nagyjából megtöröltem a hajam, és elindultam a szobám felé, ahol egy laza mozdulattal bedőltem az ágyba. Egy ideig csak néztem a plafont, majd elkezdtem magam mellett tapogatózni a telefonom után kutatva. Több-kevesebb sikerrel meg is találtam. Feloldottam a kódot, majd benéztem facebookra, ahonnan gyorsan ki is léptem, mivel valahogy nem az én világom. Másodjára a twittert nyitottam meg. Nagyon sok időt szoktam ezzel az alkalmazással tölteni, mert ennek legalább látom is értelmét. Szinte minden nap kiposztolom az aznapi érzéseimet, amik lényegében, szinte mindig ugyanazok. Ma is megtettem ezt, szokásomhoz híven, de aztán le is tettem a telefont, és az ablak felé fordultam, ami szinte az ajtóval szemben helyezkedett el. Megpróbáltam lehunyni a szemem, és alvásra kényszeríteni magam, de a vége az lett, hogy addig forgolódtam, amíg a lepedő szinte lejött az ágyról. Hurrá. Végül kinyitottam a szememet és a félhomályban magam előtt elhelyezkedő levegőt bámultam.
- Mi van veled? Soha nem érsz rá, mindig csak otthon vagy!
- Nem, dehogy! Ígérem, legközelebb elmegyek veletek, csak most…
- A múltkor is ezt mondtad!
- Zara, kicsim, már nem vagy jóban a lányokkal? Mostanában nem is találkoztok, nem jönnek és te sem mész. Talán összevesztetek?
- Nem, dehogy, Anya! Csak a tanulással vagyunk elfoglalva, meg hasonlók.
Egymás után jöttek a gyötrőbbnél gyötrőbb emlékképek, amiket talán sohasem fogok elfelejteni, ahogy azt sem, hogy ki voltam és ki vagyok.
***
Sziasztok!
Ebben, és az elkövetkező egy-két részben még csak a környezetet és a helyzetet szeretném bemutatni, de utána aztán tényleg belevágunk a javába. Ettől függetlenül remélem tetszett az első fejezet!
Ölel Titeket:
Lisa Nowell xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése