Nem most kezdődött ez az egész, talán tizenhárom éves
lehettem, amikor szépen lassan minden megváltozott. Akkoriban, egy életvidám
lány voltam, aki állandóan a barátaival lógott, mindenben a hülyeséget kereste,
mindenből viccet csinált, egyszerűen csak élvezte az életét, mindenféle gondok
nélkül. Persze, voltak bajai, átlagos tinédzser kori dolgok, de visszagondolva
bár most is csak ilyen bajaim lennének. A sok mókás ugratás, a délutáni
csavargások, a feleselések és az egyszerű dolgok élvezése, mint a napsütés,
édességek, programok, és barátok. Az utolsó szó egy mély, és sötét ürességet
kelt szívemben. Talán ezt hívják hiánynak. Hiánynak, amit a sok elvesztett
szermély iránt érzek. Abban az időben még voltak barátaim, akikkel megosztottuk
titkainkat, pletykáltunk, akik egyszerűen a mindennapjaim részét képezték. Hol
vannak ők most? Elmentek. Sorjában hagytak el engem, először csak kisebb, majd
egyre nagyobb időre, míg végül örökre elmentek. Ahányszor ránézek a közös
képeinkre elmosolyodom, de ez inkább a fájdalomtól van, mintsem az örömtől. Amikor
visszaemlékezek erre a lányra, könnyekkel telt szemmel kívánom azt, hogy bárcsak
olyan lehetnék, mint akkor: egy boldog lélek, aki tud felszabadultan nevetni. Aki
nem azzal van minden egyes percében elfoglalva, hogy mennyit evett, és hány kilogramm.
Aki színesben látja a világot.
A szürke mindennapok egyszerűen körülölelnek, de ez inkább hasonlít egy kígyó szorongatására, mint, egy finom ölelésre.
A szürke mindennapok egyszerűen körülölelnek, de ez inkább hasonlít egy kígyó szorongatására, mint, egy finom ölelésre.
Az állandó fáradtság, és egyedüllét utáni vágy. A mindennapi küzdelem, amit saját magammal kell megvívnom. A hazugságok, melyek az idő teltével elszaporodtak. Az undor, amit a tükörbe nézve érzek. Ez vagyok én, Zara Jensen, egy tizenhét éves lány, aki elveszett a sötétségben.
Sziasztok!
Remélem tetszett a prológus, illetve a történet is elnyeri majd tetszéseteket.
Ölel: Lisa Nowell xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése