2015. május 6., szerda

VI. fejezet - A boldogság vár rád

Sziasztok! 
Itt is lenne az új rész, ami megint csak sokára érkezett meg, aminek az oka, hogy meglehetősen gyorsan közeledek a vizsgámhoz. Amint lemegy ez a pár hét - kettő és három hét között van - a fejezetek igyekszem kicsit sűrűbben hozni! Várom a véleményeteket, ne legyetek félősek, senkit sem eszek meg, jöhet építő kritika is, a lényeg, hogy tisztában legyek a véleményetekkel!
 olvasást!
Ölel Titeket:
Lisa Nowell xx 



Hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy ne forduljak le a székről. Percek telhettek el, mire észhez tértem, és felfogtam, hogy mi történik körülöttem. Szüleim engem néztek, valószínűleg feltűnt nekik, hogy valami nincs rendben. 

- Zara, jól vagy? – nézett rám anyu. 

- Persze, csak egy rossz emlék jutott eszembe. – dadogtam – Mégis milyen tűnetekre gondoltok? – csend következett. Olyan érzésem támadt, mintha valami kellemetlen dolgot szeretnének mondani, és ez még inkább megijesztett. Hirtelen akkora üresség támadt bennem, amely az összes eddigit elnyomta, ezzel szemben mégis rettegtem az igazságtól. 

- Arra, hogy állandóan fáradt és kimerült vagy, rengeteget alszol, ráadásul ez a fejfájás. Ez rengeteg mindenre utalhat, kicsim, például májbetegségre, vagy bármilyen szervi betegségre, ami nem játék. Muszáj elmenned orvoshoz, mielőtt esetleg nagyobb probléma lesz. – amikor eljutottak apa szavai a tudatomig értetlenség, és megkönnyebbülés fogott el, egy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem értettem mire célzott ezzel, főleg azért is, mert én tisztában voltam a tünetek okozójával, de örültem annak, hogy nem derült ki az igazság, bár még korai elszólnom magam, mert az orvosnál bármi megtörténhet. 

- Szerintem butaság, de ha ez megnyugtat titeket, akkor menjünk el. Semmi értelme ezen veszekednetek. Mind a ketten csodálatos szülők vagytok, és tudom, hogy odafigyeltek rám. – annyira felszabadultnak éreztem magam, egyféle vidámság fogott el. 

- Nem fogunk. – mondta édesanyám. Még bekaptam egy utolsó falatot és ott hagytam őket. Semmi kedvem nem volt az ágyamba lenni megint, így a bal sarokban elhelyezett hatalmas fotelbe ültem, persze nem úgy, ahogy azt a normális emberek tennék. A hátamat az egyik kartámlájának döntöttem, míg a lábamat a másiknak. Fejemet hátravettem és csak úgy voltam. Nem csináltam semmit, és nem gondoltam semmire, legalábbis egy darabig nem. Lélegzetem nyugodt és mély volt, testem minden egyes porcikája mozdulatlanul hevert. Hajam a semmibe lógott, a kezeimmel együtt.

Szaladtam, de jó magam sem tudtam, hogy hova, vagy miért teszem. Testem minden egyes mozdulatából boldogság sugárzott, arcomon széles mosoly ült, pont úgy, ahogyan az utánam futó férfién. Nevettünk. A tenger csendesen hullámzott, minden nyugovóban volt már. Egyszer csak utolért, és hátulról átkarolt. Lehuppantunk a földre, és a lemenő nap bámulatos sugarait néztük. Felé fordultam, és kezemet forró arcára helyeztem. Barna szemei világosabb árnyalatban ragyogtak, szinte már feketének mondható haja puha, és friss volt, borostája finoman cirógatta aprócska kezemet. Miközben álmélkodva tekintettem rá, ő is engem nézett. Aprócska mosoly foglalt helyet arcomon, ő ekkor közelebb, s közelebb hajolt, amíg egészen közel nem voltunk egymáshoz. Ajkai finoman simogatták az enyémet, majd egy millimétert sem hagyva köztünk hevesen, még is finoman megcsókolt. Percek teltek el, melyek másodperceknek tűntek, miután elváltunk, de ekkor is csak annyira távolodtunk el egymástól, hogy hívogató leheletét tökéletesen éreztem. Minden olyan gyönyörű volt, már-már tökéletes. Csak ő és én, a naplemente által megvilágított tengerparton. 

- Zara – rekedtes hangja kellemesen suttogott fülemnek. Őt néztem, és mintha belém fojtották volna a szót, képtelen voltam beszédre bírni magam. – Zara. – ismét szólított.

- Igen? – ekkor már nem tudtam neki ellenállni. 

- Ne add fel – továbbra is rajtam tartotta a szemét, ahogyan én is rajta.

- Mit? – nem értettem, vagy talán csak nem akartam érteni, hogy miről beszél. 

- Ne add fel!

- Mit ne adjak fel? 

- Küzd, harcolj! Zara, képes vagy rá! – mit tud ő rólam? Ki ő egyáltalán? 

- Nem adhatod fel! Egyszer véget fog érni, - mi fog véget érni? – és én itt leszek neked. A boldogság vár rád. 

- Miről beszélsz? Miféle boldogság? Ki vagy te? - olyan volt, mintha ismertem volna őt, biztonságot és megnyugvást nyújtott, mégis idegen volt. 

- Ott a fény, az alagút végén, keresd! – felállt és elengedte a kezem, ott hagyott és elsétált, nem nézett többé vissza. 

- Ne, várj, várj még, ne menj el! – saját kiabálásomra ébredtem fel a fotelben, amiben valószínűleg elaludhattam. Fogalmam sincs, hogy miért álmodtam ezt, de valószínűleg jelentett valamit. Mindig is hittem a sorsszerű dolgokban, abban, hogy minden okkal történik, pont ezért kerestem ebben is az okokat. Az a férfi annyira különleges volt, és nem csak kinézetre, valami felfoghatatlan pozitív energia áromlott belőle. Soha nem láttam még őt sehol, ezen az álmon kívül, így még a nevét sem tudhattam, ahogyan azt sem, hogy én hogyan kerültem oda. 

Nyújtózkodás közben megpillantottam csuklómat, ahol az éles, durva sebek helyett, már csak varas, barna csíkok helyezkedtek el. Megsimítottam, és lehunytam a szemem. Eszembe jutott minden, amit akkor éreztem, az a fájdalom és késztetés, az, hogy nem tudtam leállni. Átjárt a ridegség, és a félelem. Félelem attól a vágytól, amit magam bántásával kapcsolatban éreztem. Nem, ez nem volt jó érzés számomra, nem olyan vágy volt, amit egy falat csoki iránt érez az ember. Ez a vágy más volt. Olyasféle, amit a felszabadulás iránt éreztem. Felfoghatatlan az, amit a hozzám hasonló emberek éreznek. A lelki teher és nyomás alól kell egy kis kikapcsolódás, de ennek ára van. Csak akkor kaphatod meg, ha fizikai fájdalommal elnyomod ezt az egészet, de előtte tudnod kell, hogy ez sem fog sokáig tartani. Mindössze pár óra, esetleg pár nap, de mégis oly sokat jelent ez számunkra. 

- Vajon a mamáék kibékültek már? – szólaltam meg, de egyébként magamnak, mert senki más nem volt a szobában. Felültem a fotelben, majd nagy nehezen fel is álltam, bár az utóbbi már tényleg nehezebben ment. Lesétáltam a földszintre, ahol nagy volt a csend, így miután benéztem a szobákba is, nem volt jobb ötletem, mint az udvaron folytatni a kutatást. Utolsó ötletem sikerrel járt, ugyanis mindketten kint ültek a hintában, egy- egy itallal kezükben és beszélgettek. Apu szabad kezével szerelme kezét simogatta, és úgy folytatták a csevegést. Sötétkék farmert, és világoskék csíkos felsőt, anyu pedig lila szoknyát, és egy színben hozzá passzoló laza felsőt viselt. Arca, mintha tíz évet fiatalodott volna, sokkal finomabb és vidámabb volt. Nem szerettem volna őket megzavarni, de már teljesen mindegy volt, mert észrevettek. A nap felkelőben volt, nem volt se hideg, se túl meleg, pont kellemes. A tegnap este után nem csak anyu, de szerintem én is fiatalodtam egy keveset. Odasétáltam hozzájuk, ők pedig mosolyogva fogadtak engem, ahogyan én is őket. 

- Mit csináltok itt? – érdeklődtem. 

- Megbeszéltünk pár dolgot. 

- Zavarok? 

- Nem, dehogy. – nézett rám apu.

- Akkor minden rendben? – kicsit zavartan éreztem magam, mert ez tulajdonképpen az ő dolguk, mégis szükségesnek éreztem a választ.

- Persze, kicsim. Kérsz reggelit? 

- Igen, de majd magamnak megcsinálom, maradjatok csak. – visszamentem a konyhába, előszedtem mindenféle finomságot sonkát, szalámit, sajtot, lapkasajtot, nutellát, paprikát és paradicsomot. Elkészítettem az otthoni svédasztalos reggelit, és nekiálltam mindent összedobálni, illetve közben ebből abból nassoltam is egy keveset. Minden olyan csábító és finom volt, egyszerre szerettem volna az összes dolgot megenni, csak, mert finom, nem mintha éhes is lettem volna. Leültem, magam elé húztam a dolgokat, és falni kezdtem. Ettem és ettem, nem törődtem a mennyiséggel, de valahol mélyen tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

2 megjegyzés: