2015. június 22., hétfő

XI. fejezet - Soha

Sziasztok!
Hűha, nem is tudom mit mondjak nektek, de az biztos, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül. Tehát amennyiben még kíváncsiak vagytok rám, szeretnék érdemleges magyarázatot adni eltűnésemre. Nem hiszem, hogy érdekel titeket, de van egy kis problémám a gerincemmel, és nemrégiben jártam orvosnál, ahol nyersen -  a lehető legkeményebben - kaptam meg a rossz híreket és ez annyira letört, hogy konkrétan élni sem volt kedvem. Tudom, ez nem mentség, de hihetetlenül elvette az energiámat. Aztán. Volt egy félig megírt fejezetem, ami eltűnt, ezzel teljesen elvágva az utolsó idegszálamat is, úgyhogy kellett pár nap, mire nyugodtan le tudtam ülni írni. Szóval remélem megbocsájtotok, és nem utáltok nagyon, illetve azt is remélem, hogy elnézitek ezt nekem. 
Továbbá szeretném megköszönni a támogatást, a kommenteket, a feliratkozást, a díjakat és az interjú felkérést is! Elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért, és őszintén szólva ezek a dolgok, AZAZ TI tartottátok bennem a lelket! 
Ölel Titeket: Lisa Nowell xx

+16 - os rész ( nem túl durva, mivel nem tudom kinek mennyire jönne be, ha részletesebb lenne, de durvább, mint szokott! )





Hangja finom és megnyugtató volt. A higgadtság, ami belőle áradt átjárta a testem minden egyes porcikáját. Lélegzetem lelassult, bár még mindig akadozott volt, így csak szipogva jutottam levegőhöz. Csábított a gondolat, hogy kimenjek, mégpedig azért, mert bizalom és biztonság sugárzott felőle, mégsem voltam rá képes. Nem tudtam volna újra a szemébe nézni azok után, amit tettem. Eleve nem lett volna szabad ide jönnöm, sőt, már az első alkalommal sem lett volna szabad átengednem őt a falon, vagy egyáltalán elmenni. A magamfajtáknak el kell kerülnie a fehérköpenyeseket, mert mindannyian veszélyt jelentenek számunkra, én viszont ügyet sem vetve erre felkerestem, majd megmutattam neki a valódi énemet. Az énemet, amit senki sem ismer. 

- Zara…kérlek, gyere ki – kérlelt, de nem tettem meg – nem történt semmi, kérlek – nem tehettem, nem mehettem ki – kérlek. – csend következett. Valamiért a szavak elakadtak valahol félúton, pedig annyiféleképpen szerettem volna bocsánatot kérni. Szerettem volna meg nem történté tenni a mai beszélgetésünk eseményeit, és visszamenni az időben. Szerettem volna meghálálni neki minden felesleges percet, amit rám szánt. Igen, minden felesleges volt, mert én már menthetetlen vagyok. Senki sem segíthet rajtam, hiszen a sötétség minden boldogságot és emberi érzést kiölt belőlem, magával ragadott, s lehúzott a mélybe. Elvett tőlem mindent, ami számított. Elvesztem. Kopogás hallatszott, ami a külső – a rendelő – ajtaja felől jött, mondjuk más kijárat nem volt, tehát csak ez az egy opció lehetett. Másodperceken belül az ajtó kinyílt, majd valaki belépett rajta, legalábbis a lépésre emlékeztető hangokból erre következtettem. Egy pillanatra a férfi megállt, és valószínűleg Endrew-ot méregette, elvégre elég furcsa helyzetben, még mindig az ajtóra tapadva állt. 

- Zavarok? – kérdezte. Éreztem, ahogy az ajtóról felszabadult a súly, tehát végre elment az ajtó elől. 

- Nem – mondta, és azt hiszem rendkívül kellemetlenül érezte magát, én pedig megragadtam az alkalmat és kirontottam a helységből, át a rendelőn, a bejárat felé futottam. Valaki a nevemet hajtogatta, de nem érdekelt. Minden zavaros volt, de nem foglalkoztam vele, csak rohantam és az utcáig meg sem álltam. Kint már lassabbak voltak lépteim és lélegzetem is folyamatossá vált. 
***
Becsaptam magam mögött az ajtót és legbelül éreztem, hogy a szüleim fellélegeztek. Megérzésem nem csalt, mert amint bentebb léptem, megpillantottam őket az asztalnál ülve. Tekintetük égetet és sejtettem, hogy most valamiféle fejmosás következik, elvégre haza sem szóltam, hogy ilyen későn jövök, de igazság szerint nem így terveztem. Gyanakodva, szóval minél óvatosabban közelítettem, majd vártam, hogy mondjanak valamit, de nem tették.

- Sziasztok! – köszörültem meg a torkom.

- Zara, lassan tíz óra. Késő és sötét van, de problémám leginkább az utóbbival van. – mondta apa.

- Szólhattál volna! Apáddal aggódtunk érted. – folytatta anya.

- Tudom, tudom. Nem fordul elő többet. Sajnálom, de most felmennék, ha nem baj. Nagyon fáradt vagyok. – mondtam, majd anyu rám nézett a ’holnap még beszélünk’ pillantásával, adott egy puszit, s ott hagytam őket. Az szobámba érve végre, fáradtan huppantam le az ágyra. Gondolataim ezer felé szárnyaltak, és hiába próbáltam, egyszerűen képtelen voltam összeszedni a fejem. Ráadásul a nagy szétszórtság közepette, mind idáig észre sem vettem, hogy ma még nem ettem, ezért – mivel már lusta voltam lemenni kajáért – előhúztam az ágy alatt heverő, dugi kajás kosaramat, és elvettem az éjjeli szekrényről az ott heverő tálca süteményt, amit csak az imént pillantottam meg. Ledobtam a cipőmet a földre, majd kényelmesen – jelen esetben törökülésben – helyezkedtem és ettem mindenből, ami a kezembe akadt. Először betömtem a sütemény nagy részét, majd a kosárból előszedett croissant-tal, csokikkal, keksszel és más kalóriabombákkal folytattam. Amikor úgy éreztem, hogy már tényleg jól laktam – azaz rosszullétig ettem magam -, hátradőltem és a plafont kezdtem el bámulni, nem mintha bármi érdekes is láttam volna. A mellettem heverő telefomon egyfolytában rezgett, de voltak sejtéseim a hívás kezdeményezője felől, így inkább figyelmen kívül hagytam. Lassacskán a levegővétel is nehezemre esett, és csak akkor kezdett el tudatosulni bennem, hogy mennyit ettem valójában. Egy normális ember szerintem már régen kidobta volna taccsot, de én egyáltalán nem voltam normális, legalábbis mentálisan biztosan nem. Ilyen vagyok én. Olyan, aki, ha egész nap nem eszik, akkor bepótolja ezt két napi adaggal. Olyan, aki segítséget kér – bár fogalmam sincs mit is akartam valójában az orvostól -, majd jól lejáratja magát, e mellett pedig még más idejét is elveszi, teljesen feleslegesen. Itt vannak a szüleim is, akiknek lassan tizenhét évet raboltam el az életükből, a semmiért. Rám szánták a fél életüket. Rám, valaki labilisra, akár egy bomba, ami ketyeg és bármelyik percben felrobbanhat.

Már későre járt, így lassan zuhanyoznom kellett volna, ezért nagy nehezen felszedtem magam az ágyról és elindultam a zuhanyzó felé. Először a kabátot – ami még mindig rajtam volt -, majd a pólót vettem le. Ott álltam a tükör előtt, és legszívesebben összetörtem volna, hogy soha többet ne kelljen belenéznem, de nem tettem. Továbbra is csak ott álltam, és nem mozdultam. Hagytam, hogy a fájdalom olyan lassan járja át testemet, amennyire csak teheti. Éreznem kellett a fájdalmat. Szenvednem kellett. Ezt érdemeltem én, ez volt a sorsom. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, nem lesz hosszú életem, nem lesznek már barátaim, nem megyek már egyetemre, nem lesz már saját családom, nem utazom be a világot és végül, sosem leszek már boldog. A démonok megölnek engem, illetve egy részemet már meg is ölték. Lehet, hogy a testem még itt van, de már semmi sem maradt belőlem. A lányból, aki igazándiból voltam. Elveszettem őt. Elvesztettem Zarát, a lányt, aki boldog volt. A lányt, aki tudott őszintén mosolyogni. A lányt, akinek voltak barátai. Meghalt és most őt gyászolom. Könnyes szemmel néztem, hogy volt és nincs. Az egyik legrosszabb dolog a világon az, ha valami megváltozik, elveszik és tudod, hogy már semmi sem lesz a régi. A változás velünk, emberekkel jár, mégis olyan nehéz elfogadni. Minden másodperc különbözik a többitől, minden másodpercben változnak a dolgok, és soha többé nem lesznek a régiek. Soha.

Térdre rogytam, és igyekeztem megkapaszkodni valamiben, hogy ne essek össze teljesen. Ekkora már könnyek hada borítottak be arcomat, lélegzetem ismét akadozottá vált. Ott voltam én, egy kislány a nagyvilágban, ott hevertem a fürdőszoba közepén, egyedül, magányos, összetörten. Feketére festett körmeim kitűntek a fehér kagylóból, még, ha bőröm színe nem is. Kezeimmel erősen megtámasztottam magam, hajamat hátra túrtam, majd a vécé fölé hajoltam. Egyik kezemet elemeltem, majd a lehető legdurvábban számba dugtam, amilyen mélyre csak tudtam. Elértem célomat, éreztem, ahogyan a forróság járja át torkomat, majd kijött belőlem minden, amit az elmúlt egy órában megettem, de ez még mindig nem volt elég. Ujjaimmal ismét a számban kotorásztam, majd a maradék étel is utat tört magának. Már semmi sem volt a gyomromban, de mindez nem volt elég, addig kínoztam magam, amíg végül kezemet vér borította. Köptem egyet, majd felálltam és a tükörbe nézve rádöbbentem, hogy a vér a számból jön, pontosabban a torkomból, vagy valahonnan lentebbről. Egyszerre félelem és démonjaim beteljesedett vágyának ’öröme’ járta át testemet. Szemeim ismét könnyben áztak, egyszerűen tehetetlen voltam. Korábban sosem történt még hasonló, és ez volt az, ami leginkább aggasztott. Kimostam a számat, majd letakarítottam mindent, pontosabban eltűntettem a nyomokat – majd hirtelen mintha megszédültem volna, s a következő pillanatban már a földön hevertem. Mi történik velem?

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó! Új olvasó vagyok ma kezdtem el olvasni, ês eddig - az utolsó feltett részig - megállás nelkül olvastam *-* Fantasztikus!
    Néhol van elírás, persze látszik, hogy az fêlregépelés.
    Komolyan, te vagy az első író, akinek az írását úgy átéreztem, hogy elsírtam magam! Zseniális! Hamar a következőt!! *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Lia!

      Nagyon - nagyon örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet a történet. Tudom, hogy vannak hibák, amikre igyekszem odafigyelni, illetve az átérezhetőség is csak egyre jobb lesz reményeim szerint.

      U.i: Köszönöm szépen, hogy időt szántál rám, és remélem, hogy nem okozok csalódást!

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés
  2. Azt a rohadt :D Ez tök izgi rész volt :3 *-* Örülök hogy visszatértél már nagyon vártam :D És remélem meggyógyulsz :) ❤ Siess a kövi résszel :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, ezentúl igyekszem nem eltűnni!

      U.i: Köszönöm a szavaidat, és az erőt amit Te/Ti adtok nekem!

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés
  3. Nagyon izgi rész lett örülök hogy kicsit konkrétabb voltál a végén *.*
    A gerinceddel? Ferülés (korzett/műtét?) vagy komolyabb? O.o

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kommentet, és a visszajelzést is! Ezentúl lehet, hogy jobban belemegyek majd a részletekbe!

      ( Erős ferdülés, amin már a korzett nem segít, de egyébként volt egy ideig - két hét -, de aztán kiderült, hogy rossz. És, hát annyit mondtak, hogy éljek együtt ezzel, de felnőtt koromban elvileg megműttethetem. )

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés
  4. Drága Lisa!

    Ismét egy csodás résszel ajándékoztál meg minket. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy Imádom, imádom, imádom! Annyira élethűen írsz le mindent! Nagyon szeretem azt, ahogy fogalmazol. A leírt szavak szinte beszélnek az olvasókhoz. Huh. imádom.

    Ölel téged: KathyM.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kathy!

      Köszönöm a szavaidat, illetve, hogy mindig írsz - ezzel sok erőt adsz! Egyébként annyira érdekes, hogy amikor te írsz komit, akkor emailben azonnal jön az értesítés, de, ha más, akkor nem jön semmi...:DD

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés