2015. május 29., péntek

X. fejezet - 'Beautiful'

Sziasztok! 
Ismét szűkösen, de meghoztam az igencsak rövid, új részt! Az előzőhöz nem sok komment érkezett, ami kicsit bánt, de sebaj, ettől még nem áll meg a világ. A nemrég kapott kritika miatt a bejegyzések betűszíne és az oldalak változnak/tak, de gondolom ezt Ti is észrevettétek! Ha van időtök jöhet hideg-meleg - persze kulturáltan -, mindent elfogadok! Ja, és mielőtt elfelejtem: A kritikában említették az értelmetlen mondatokat, amik tényleg előfordultak, hiába nézek át minden rész többszörösen. Amennyiben ilyesmit tapasztaltok, nyugodtan szóljatok Ti is! 
U.i: A bejegyzés címe csak részben utal a bejegyzésre, konkrét említés nincs róla, de az utolsó sorokkal kapcsolatosak, hátha valaki felismeri őket. :D
Jó olvasást! Ölel Titeket:
Lisa Nowell xx





- Te aztán tényleg éhes voltál. – nézett rám apu. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, nem is vettem észre, hogy bárki is lenne itthon, nem még, hogy pontosan a hátam mögött. Szavai megijesztettek, eszembe juttatták, hogy egy cérnaszálon tornázok, ami bármikor elszakadhat.

- Farkaséhes voltam. – félelemnek már szinte nyoma sem volt a hangomban. Bíztam benne, és tudtam, hogy ő lenne az utolsó, aki ártana nekem, még, ha sejtene is valamit. 

- Csak nyugodtan kicsim, egyébként is rád fér néhány plusz kiló. – elsétált, én pedig gyorsan a kukához futottam és kiköptem a számban lévő ételt. Mégis miről beszél? Egy az, hogy ezzel rávilágított arra, hogy hízni fogok attól a sok kajától, amit megettem. Kettő pedig, hogy szerinte túl vékony lennék? Nem lát? Hiszen úgy nézek ki, mint egy magasra nőtt tehén, fogynom kellene mintsem híznom. 

***

- Jó napot! – köszöntem a lehető legkedvesebben. Kezével intett, hogy menjek be, ezért így tettem, majd gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Hogy vagy? – mosolygott kedvesen, a megszokotthoz híven. Vajon mű? Mármint a mosolya. Vagy tényleg ilyen felszabadult és vidám? Egyáltalán lehet valaki mindig boldog? Férfias, mély köhögésre lettem figyelmes. Felé fordítottam a fejem, majd türelmes, mégis sürgető tekintetével találtam szembe magam, ami rajtam időzött. 

- Elnézést – bírtam szóra magam, hatalmas küszködés árán – Jól, köszönöm. – talán képtelen voltam rátérni a lényegre és beszélni az igazságról, vagy csak a megszokás miatt, de hazudtam neki.

- Mindig máshol járnak a gondolataid, igaz? – bólintottam, kicsit feszengve a székben – Min gondolkozol? Őszintén. – kedvesség, és egyúttal parancs vezérelte szavait. 

- Hát – mégis hogy fogalmazzam meg, hogy mit műveltem az előbb? Nyeltem egyet. – Az járt a fejemben, hogy Ön mindig mosolyog – ebből csak rosszul jöhetek ki, mintha egy öt éves szavai lennének – és, mégis őszinte ez? 

- Igen, az. Miért? Egyébként, mindig mondd ki, amit gondolsz, ne kelljen kérdeznem, úgy sokkal egyszerűbb lesz. Legyen az bármi, mondd ki! 

- Én biztosan nem lennék rá képes. Nem fájdulnak bele az arcizmai? – ez gúnyosabbra sikeredett, mint szerettem volna, néha, mintha az eszem és a szám külön útón járnának. 

- De, képes leszel rá - váltott át kedvesre, bár nem mintha eddig nem lett volna az, most mégis más rejtőzött a hangjában – Csukd be a szemed és helyezd magad kényelembe. Nyugodtan dőlj hátra, vagy feküdj le – úgy tettem. – Idézz fel egy régi, szép elméket, és meséld el nekem. – fogalmam sem volt, hogy mit teszek, jobban mondva teszünk, de engedelmeskedtem neki. 

- Kislány voltam még, talán hat éves lehettem. Egy különös helyre mentünk nyaralni, azt hiszem Olaszországba. A szüleim még friss házasok voltak, jobban sugárzott belőlük a szeretet és a boldogság, mint valaha. Anya a parton ült, amíg apával a víz szélén kergetőztünk. Azt mondta, hogy olyan gyönyörű vagyok, mint anya, ő pedig a legboldogabb és legszerencsésebb ember a földön. Minden olyan felhőtlen és színes volt. Imádtam az ott töltött időt, mert a dolgok teljesen máshogy mentek. Meglehet, hogy még most is ugyanolyan, és csupán én változtam. Nem tudom. Viszont azt igen, hogy ha lehetőségem lenne elölről kezdeni, nem haboznék. – mondandóm befejeztével tűnt csak fel, hogy beszédem alatt végig felfelé kunkorodtak ajkaim.

- Miattuk teszed ezt? – tudtam, hogy mire gondol, mégis értetlenkedtem.

- Mire gondol? 

- A színjátékra. Láttam őket, téged, és a beszédükből arra következtetek, hogy fogalmuk sincs a betegségedről. 

- Nekem sincs túl sok fogalmam róla. – szemeim továbbra is csukva maradtak, viszont minél inkább közeledtünk a témához, annál inkább nyugtalanabb voltam. Eddigi nyitottságom szertefoszlott, hirtelen zárkózottá váltam. 

- Mit történt a kezeddel? Mit tettél? – komolyabbra váltott, ahogy érzékelte a rajtam lévő nyomást.

- A bűneim jele. A megérdemelt büntetés, ami a hibáimért járt – egyre feszültebb lettem – Zara egy rossz ember, rengeteg hibával, és szabállyal, amelyeket megszeg. Meg kellett őt büntetnem, és, ha nem tanul belőle ez csak súlyosabb lesz! 

- Milyen hibákért? Miféle súlyosítás? Miért beszélsz egyes szám, harmadik személyben? 

- Milyen hibákért? ! – nevettem fel gúnyosan – Először elég egy kevés, egy icipici fájdalom, aztán minden egyre erősebb lesz, a késztetés nem múlik, nem elég, egészen addig nem, amíg nem fáj. Fájnia kell, szenvednem kell, mert ezt érdemlem. Tudom mit szabad és mit nem, de azok a rohadék démonok nem hagynak engem, addig nem tűnnek el, amíg nem teljesítem, majd, ha megtettem, már csak a fájdalom marad. Jó kis párost alkotunk együtt. – tekintetemmel továbbra is a plafon felé szegeztem, de már nyitva voltam szemeim. 

- Mit mondanak neked? 

- Mindent. Te sosem voltál elég jó, és nem is leszel – ismételtem a fejemben felcsendülő hangokat -. Egy senki vagy, egy dagadt senki, akit nem szeretnek. A világnak nincs rád szüksége, nem fogod fel? A szüleid számára is csak egy teher vagy, egy semmirevaló éhen korász, aki szégyent hoz a fejükre. Szégyen, ez vagy te! Állandóan zabálsz, ebből áll az életed. Nézz a tükörbe! Mit látsz? Tudod, hogy nem lett volna szabad ezt tenned, nem ehettél volna, de te megtetted. Ettél. Keveset, vagy sokat, teljesen mindegy, mert megtetted. Senkid nincs. Egyedül vagy. Ön ezt nem érheti… Nem hagynak engem élni. Eltűnnek, de aztán visszajönnek és végtelenül mély bűntudatot keltenek bennem. A legszomorúbb pedig, hogy igazuk van. Egy kislány vagyok a nagyvilágban, akinek nincs semmije és senkije. Nem szeretnek és én sem szeretek. Az egyetlen érzés, ami bennem van, az a gyűlölet, amit magam iránt érzek. Bántottam magam, mert ezt kellett tennem. Felszabadított. Nem tartott sokáig, és nem lettem tőle boldog, de szabadnak éreztem magam. Nem adtam fel, mert sajnálom őket, akik az életüket adnák értem, de tudom, hogy nem fog örökké tartani. Eljön majd a pillanat, amikor nem tudok majd tovább tűrni, nem leszek képes küzdeni, és feladom. Nem úgy, ahogyan eddig, nem lesz olyan részem, ami még küzdene, nem érdekel majd semmi, csak az örök szabadság. – ziháltam. Sírtam. A tüdőmbe beáramló levegő útját, mintha elzárták volna, minden egyre zaklatottabb lett. 

- Zara, nyugodj meg. Figyelj a hangomra! – parancsolta, de már rég elvesztettem az irányítást – Erős vagy! Gyerünk, küzdj, jobb vagy náluk! – kiabált, s ekkor már lábaim előtt hevert. 

- Nem megy. – zokogtam. Könnyeim patakokban ömlöttek. Éreztem közelségét, hangját és illatát, de képtelen voltam ránézni, illetve, hiába tettem, mert minden homályos volt. Minden villámsebességgel történt, felálltam és félre löktem őt. Valamit szólt, de az agyam képtelen volt feldolgozni a felé érkező jeleket. Közeledett, én pedig hátráltam, majd megpillantottam egy ajtót a sarokban. Rohamos sebességgel arra vetettem az irányt, berontottam, majd magamra zártam az ajtót. Egy mellékhelység volt, mosdóval és egy kis székkel, de az ülőalkalmatosság helyet a földre csúsztam és szabadjára engedtem a bennem felgyülemlett, már félig meddig felszínre hozott érzéseimet. Éreztem, hogy ajtónak tapasztotta magát, de inkább nem mondott semmit. Annyira sajnáltam a történteket. Sajnáltam, hogy így viselkedtem, és azt is, hogy hagytam magam engedni a csábításnak. Ő valószínűleg tudta mit csinál, és tudat alatt én is tisztában voltam vele, mire készülök, mégis túl mélyre süllyedtünk. Ahogyan megérintett a gondolat, úgy az erről való beszéd is. Sosem mondtam el senkinek, és most, hogy itt volt rá az alkalom, ismét elszúrtam. Szégyelltem magam, főleg azért, mert erőszakosan és durván viselkedtem vele, mindazok ellenére, hogy nekem próbál segíteni. 

- Zara, kérlek, nyisd ki az ajtót. – hangjából inkább aggodalom, mintsem idegesség sugárzott. 

Vajon mit gondolhat most rólam? Csak szipogtam és nem feleltem semmit. - Every day is so wonderful, then suddenly it's hard to breathe. Now and then I get insecure, from all the pain, I'm so ashamed. You are beautiful no matter what they say, words can't bring you down....oh no, you are beautiful in every single way, yes, words can't bring you down, oh, no, so don't you bring me down today…

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett.. Várom az új részt ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Mivel én nem érzem ezt a részt olyan erősnek, ezért az időpont betartása helyett, a minőségre fogok törekedni, ennek pedig lehet az a következménye, hogy kések, de mindenképp igyekszem!

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés
  2. Ah ez az visszatértem és végre eltudtam olvasni a kihagyott részeket. De így legalább többet tudtam olvasni yeey na de hagyjunk most engem térjünk vissza rád ;) Nagyon jó rész lett ez is:3 Már alig várom a következő részt 😁 Siess vele :D :-* 💖

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy újra itt vagy, és annak is, hogy tetszettek a részek! :)

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés
  3. Drága Lisa!
    Először is, nagyon-nagyon szeretem a blogodat, alig várom a következő részt! A történet és a stílusod is kitűnő, ráadásul minden elismerésem, amiért be merted vállalni ezt a komorabb sztorit.
    Te vagy az egyik kedvenc íróm, épp ezért szeretnék készíteni Veled egy interjút. Ha van kedved hozzá, ezen az e-mail címen elérhetsz: lucylawliet77@gmail.com .

    Várom a válaszodat! ^^
    Ölel, Lucy Shadow

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucy!

      Hihetetlenül hálás vagyok a kedves szavakért, egyszerűen el sem tudod hinni, hogy mit jelent ez nekem! Igyekszem minél jobbak megírni a sztorit, és az új rész, igaz rengeteg késéssel, de hamarosan érkezik!

      U.i: Köszönöm!

      Ölel, Lisa Nowell xx

      Törlés