2015. május 22., péntek

IX. fejezet - Sötét lelkű lúzer

Sziasztok!
Nagy sokára - kereken egy hét, ami általában öt nap szokott lenni - itt az új rész, a késlekedésért kárpótlásul viszont egy hosszú részt hoztam, remélem tetszeni fog! Ha valaki megijedne, nyugalom, semmiféle szerelem, és pedofília nem lesz a történetben, nincs ok aggodalomra! Köszönöm a feliratkozásokat, illetve a kommenteket, hihetetlenek vagytok! <3 
Jó olvasást! Ölel Titeket: 
Lisa Nowell xx



Totális sötétségre ébredtem, amire azt hittem, hogy még éjszaka van, de már közel sem voltunk hozzá. A sötétítő elhúzásával sem lett világosabb, mivel az időjárás dühös – azaz szeles és sötét – volt. Halk dörgések hallatszottak, amiből arra következtettem, hogy a vihar csak órákkal később fog ideérni. Hirtelen a fájdalomnál is rosszabb, kellemetlen érzés fogott el, ezért elkaptam a kezem és hátráltam egyet az ablaktól. Az égés. Kezem visszanyerte eredeti színét, viszont egy apró tollpihe érintésére is érzékeny volt. Egy szürke trikó, és az ahhoz tartozó alsónemű volt rajtam, amikor a tükörben való, saját magam firtatását félbeszakította anya. 

- Jó reggelt – szólt, de csak a tükörből néztem rá – Délután moziba megyünk, este pedig vacsorázni, van kedved jönni? 

- Programom van, de érezzétek jól magatokat – ez az, könnyen megy ez már neked – találkozom az egyik barátnőmmel, ha nem baj. 

- Kivel? Egyébként menj csak, nyugodtan – mintha megkönnyebbülés és öröm ült volna ki arcára – de a vacsorát nem hagyhatod ki! 

- Akkor, értem jöttök? 

- Majd üzenj, ha végeztetek – megsimította vállamat, és belenézett a tükörben tornyosuló hasonmásom szemébe – gyönyörű vagy. – mondta, majd kisétált a szobából. 

Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit néztem magamon, de muszáj volt, mintha odaragasztottak volna. Máskor, kerülök minden lehetséges módot arra, hogy szembe kelljen néznem magammal, most pedig pont az ellenkezőjét tettem. Mit teszel magaddal, Zara? – ismételgettem gondolataimban a kérdést. Számomra is felfoghatatlan, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, s miért pont én. Soha, semmi jel nem árulkodott arról, hogy egyszer ide kerülhetek, most mégis itt vagyok. Minden nap úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és hazugságokkal áltatom a családomat. Eljátszok valakit, aki tulajdonképpen nem is én vagyok, a családom pedig nem ismer engem. Az igazi Zará-t. Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy ezt értük teszem, közben mégis furdal a lelkiismeret, hiszen valójában tudom, hogy nem cselekszem helyesen. Az életem felét elvesztegettem felesleges dolgokra, hitegettem és hazudoztam. A legrosszabb pedig, hogy nem csak a saját életemből vesztegettem el az időt, hanem az övékből is. Ők szeretettel vártak, és neveltek engem. Belém fektették a hitüket, a bizalmukat, a szeretetüket, feláldoztak mindent az ő egyetlen lányukért, én viszont semmit sem adtam, pontosabban adhattam ezért cserébe. Éreztem, hogy könnyek sorakoznak, szabadjára engedésükre várva, ezért feleszméltem gondolataimból és durva, szinte már szúró mozdulatokkal megdörzsöltem szememet. A szekrényemhez léptem, és az időjárásra gondolván igencsak nehéz döntés elé állítottam magam, de végül egy bőrhatású passzos, fekete nadrágot, egy pamut pólót és a vastag talpú sneaker cipőmet választottam. Úgy festettem, mint egy százkilencven körüli – mivel a cipő magasított, az amúgy is magas termetemen – metál csaj, holott csak egy sötét lelkű lúzer vagyok. Megfésültem a hajam, illetve feltettem a szokásos sminket, amihez kivételesen egy kis szemtus és a szúrós, mogorva tekintet is társult. Nem, mintha rossz kedvem lett volna, csupán jó érzés volt elrejteni az éppen darabokra hulló belsőmet. 

- Hova mész? – kérdezte apu, mintha nem tudta volna, holott kétlem, hogy anyu ne számolt volna be neki. 

- Találkozom egy barátnőmmel. – néztem rá, mindféle arckifejezés nélkül. 

- Kabátot ne felejts el vinni – szólt, a tipikus anyai óvakodás megtestesítőjeként – és majd írj- folytatta apa. Bólintottam és kiléptem a házból. Kint nem volt meleg, de hideg sem, a szél erősen, mégis finoman mozgatta a levegőt. Felszálltam az éppen arra járó buszra, kapcsoltam zenét, majd az üveget tanulmányozva belemerültem gondolataimba.

Ott álltam. Az épület falai ridegnek és veszélyesnek tűntek egy olyan ember számára, mint amilyen én is voltam. Egy pillanatra meginogtam, majd határozott mozdulatokkal megindultam a bejárat felé. Gyenge, hófehér kezem megragadta a hideg, fémes kilincset, majd kinyitottam az nehezen nyíló ajtót és beléptem. Bent sürögtek, forogtak az emberek, a maradék pedig sorban állt az információs pultnál. Átvágtam magam a tömegen, és az épület térképének tanulmányozása után elindultam a lépcső felé. Erre már kevesebben voltak, csak itt-ott kaptam el egy darabkát az éppen elsuhanó testekből. A lámpák nem égtek, szinte az esteivel megegyező sötét volt, az eső pedig egyre sűrűbben fedte be az ablakokat. Fogalmam sem volt, hogy a jó irányba tartok, vagy, hogy egyáltalán tudom e, hová tartok, simán csak mentem, amerre lehetőségem nyílt. A folyosó, ahol épp elhaladtam vidám, és színes volt. Mindenhol barátságos ábrák és mesefigurák jelentek meg, beleértve a falakat, az apró asztalokat és székeket. A gyerek részlegen jártam. A végére érve egy kereszteződésben találtam magam, ahol a két oldalamon és szemben nyitott üvegajtók álltak. Valamilyen indítatásból jobbra indultam, de, ahogyan az egész utamnak, így ennek sem volt túl sok oka, és értelme. Jobbomon kortermek sorakoztak, amíg a másik oldalon kilátás nyílt az udvarra. Az első szobában egy lány ült, felhúzott térdekkel, melyek karja szorításában voltak. Arca fáradt és frusztrált volt, fekete, hosszú haja kócosan lógott vállára, és mindössze egy fehér alapú, kék pöttyökkel díszített hálóinget – vagy inkább korházi ruhát – viselt. Egy fehér köpenyes, pocakos férfi állt előtte, oldalán egy összetört, ideges nővel. Szemei könnyekkel teltek. A köpenyes rám nézett, én pedig sietősen tovább álltam. A többi teremben is hasonló öltözetű, lehangolt lányok és fiúk voltak – bár utóbbiból mindössze kettőt láttam. Ismét egy fordulóhoz értem, ahol egy házaspár – gondolom – vitatkozott a gyerekével. 

- Nem, én nem fogok itt maradni. Kérlek, apa, legalább Te ne engedd, kérlek. – zokogott a lány, szinte már levegőt is alig kapott. 

- Sajnálom, Cindy – nézett megbánóan az apja, és látszott rajta, hogy ő sem szeretné ezt, de mintha muszájt parancsoltak volna – ígérem, mielőbb hazajössz majd. Egyre nehezebben vettem a levegőt, amikor észrevettem, hogy három szempár szegeződik rám. Zavarodottságomban lehajtottam a fejem, és egyenesen mentem tovább.

Üvöltő kisgyerekek, könyörgő tinédzserek, mindenhol elhagyatottság és magány, komorság és fájdalom. Ez a hely ettől rosszabb nem is lehetett volna, bár lehet, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen. Sok jót hallottam erről az intézményről, szinte a legjobb a városban, mégis belülről olyan más az egész. A fehér ajtók tömkelege után elérkeztem ide, utam céljához. Az ajtóra vésett, „ Dr. Endrow Stone „ feliratot bámultam, illetve az alatta kifüggesztett rendelési időt. Igazából a neten már utána néztem, onnan is tudtam meg, hogy a másik helyen – ahol tegnap voltunk – csak ritkán rendel. Biztos, hogy akarod ezt? – szólalt meg bennem egyik démonom. Felemeltem a kezem, és ökölbe szorítva az ajtóhoz emeltem, aztán tétováztam pár pillanatig. Újra odaemeltem, amikor, mielőtt bármit is csinálhattam volna, kinyílt az ajtó, és ő állt előttem. Egy pillanatig mindketten megvoltunk illetődve, majd megtörte a csendet. 

- Zara? Hát te? – hangjában meglepődöttség és talán egy kicsi öröm rejtőzött. 

- Nos, én lennék – tettem ki kezeimet, mint aki bemutatja magát, és meghúztam a vállam – emlékszik rám?

- Tegnap óta? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és félmosolyra kunkorította száját.

- Nem, vagyis de, gondolom, sok beteggel találkozik. 

- Igen, sokkal, de a te eseted a különösebbek közé tartozik. Gyere be. – bementünk. 

A hely nyugalmas és kényelmes volt. Igaz, a falak színe a többivel egyezett, mégis a benne lévő fotelek és földön heverő párnák, a falon lévő képek, és az illat magával ragadta az embert. Nem volt rajta köpeny, sőt semmi fehér, egyszerű, hétköznapi ruházatot viselt. Leült az egyik fotelba, majd megütögette a másikat, jelezve, hogy menjek oda. Annyi gondolatom támadt hirtelen, azt sem tudtam mi fog történni, és kezdtem megbánni, hogy eljöttem ide, ráadásul úgy, hogy fel sem hívtam. Összetalálkozott a tekintetünk, éreztem, hogy az én megszólalásomra várunk, de képtelen voltam bármit is kinyögni. 

- Én – dadogtam – nem igazán tudom, hogy miért jöttem ide – sosem éreztem magam ennyire zavartnak – szóval, talán felesleges az idejét rabolnom. 

- Miért gondolod így? Gondolj arra, amire az elhatározásnál tetted – őszintén, azért jöttem ide, mert reményt adott arra, hogy egyszer minden jobbra fordul, de aztán rájöttem, hogy már hiányozna nekem ez a betegség, ha véget érne – vagy, meséld el az igazságot.

- Nem – megráztam a fejem – nem megy. Sajnálom. Szeretném, de nem.. 

- Semmi baj – hangja megnyugvást jelentett, azt hittem el fog küldeni, elvégre mit kezdjen egy olyannal, aki nem hajlandó megszólalni? Végül is nem az ő érdeke. – Mindig is arra vágytam, hogy beteg emberekkel foglalkozzak. Olyanokkal, akik mentális betegségekben szenvednek. Gyermekkoromban elég sok rossz dolog történt a családomban, és a húgom belebetegedett ebbe az egészbe. A szüleim nem foglalkoztak vele, észre sem vették, én viszont sejtettem, hogy segítségre szorul. Szenvedett. Rengeteget szenvedett. Nem ezt a sorsot akartam neki, nem is ezt érdemelte, ezért igyekeztem mindenben a segítségére lenni. Felkerestünk együtt egy orvost, és velem is rengeteget beszélgetett. Idővel elköltöztünk otthonról, és a helyzet egyre csak jobb lett. Sokkal nyitottabb és felszabadultabb lett. Talált barátokat, férjhez ment, és most két gyereket nevel. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert nem volt az, viszont nem is lehetetlen. Ez a legfőbb oka annak, hogy ezt a pályát választottam magamnak. Rengeteg szakember van, akik felszínesek és bábúként bánnak a betegeikkel, én viszont igyekszem tőlem telhetően a legtöbbet megtenni értük. Az életem legcsodálatosabb percei azok, amikor azt érzem, hogy tudok a boldogságukért tenni, illetve az, amikor ki tudom húzni őket a gödörből. Nincs feleségem, sem gyerekeim, és az egyetlen az kárpótol ezért, az az érzés, amit a páciensek adnak nekem. – szótlanul hallgattam mindegyes szavát. A fejemet a támlára hajtottam, lábaimat felhúztam, és úgy ültem ott, mintha csak egy mesét hallanék. Nem értettem, miért mondja ezt nekem, viszont ezzel növelte a felé érzett bizalmamat. Hittem neki, és úgy éreztem, ő tényleg szívből csinálja a dolgokat. 

- Nem tudom, mit mondhatnék, köszönöm – jó volt nem otthon lenni, kiszakadni a mindennapokból – mármint a bizalmat. Tudja én, - ordításom félbeszakította mondanivalómat. Hozzáértem valamihez, a bőröm pedig égni kezdett, akárcsak tegnap, frissen az eset után.

- Jól vagy? Mi volt ez? – aggodalmaskodott. 

- Igen, csak beleütött a fájdalom a kezembe. Tudja, - folytattam, amit az előbb félbeszakítottam – fogalmam sincs, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, miért lettem ilyen, és hogyan változtathatnék – lélegzetem akadozott, a torkomban egy növekedő gombóc miatt alig jutottam levegőhöz – egyedül vagyok. – nyögtem ki az utolsó szavakat, mielőtt végleg elakadtam volna. Szemeim könnyekkel teltek, bár ez már megszokott volt. 

- Nem vagy egyedül – gúnyos mosolyra húztam a számat. Annyiszor hallottam már ezeket az üres szavakat, most mégis, mintha megtöltötték volna őket. – Ne hagyd, hogy irányítsanak, te parancsolsz magadnak. Te uralkodsz és nem ők. Letöröltem könnyeimet és válaszolni készültem, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Kicsim, jól vagy? Nem írtál, már aggódtunk érted! Hova menjünk? – nem is hagytak szóhoz jutni. 

- Bocsánat, megfeledkeztem magamról. A híd és a vár között, a sétáló utca szélén leszek – még az kellene, hogy idejöjjenek. 

- Rendben, ott találkozunk, vigyázz magadra! – majd kinyomta. 

- Nem tudnak róla, igaz? Semmiről sem tudnak. – bólintottam. 

- Köszönöm – hálás voltam neki – mindent. 

- Ezen nincs mit köszönnöd, egyelőre nincs. Látlak még, ugye? 

- Azt hiszem. – összeszedtem magam és ott hagytam az épületet. 

Kint szemetelt az eső, és már lassan sötétedett. Így utólag örültem neki, hogy elvittem magammal a bőrdzsekit. Legszívesebben maradtam volna, de így is sok időt töltöttem ott, ez a pár óra, mintha pár perc lett volna. Felkeltette bennem a reményt, mintha esélyt adott volna a boldogságra, mégis, mindez addig tartott, amíg nála voltam. Most, hogy ismét visszalépek a rendes kerékvágásba, kilépek a zajos, veszélyes világba, újra csak egy lány vagyok, aki elveszett a nagyvilágban. Olyan, mintha ő lenne az energiaforrásom, és minél távolabb kerülök tőle, annál gyengébb, és elhagyatottabb leszek. Pont átértem a zebrán, amikor egy autó rám dudált. Megkönnyebbülten - hogy végre nem kell az esőn lennem – beszálltam. 

- Na, milyen volt? – szólt izgatottan anyu.

- Jó, szuper. – nem mintha, a hangom is ezt tükrözte volna. 

Az út további részében nem beszélgettünk, mert anyának közbe jött egy hívás, én pedig nem hoztam szóba újra a témát, miután befejezte. Az utcán esernyővel a kezükben lézengő, sötét alakokat láttam, a lámpák már égtek. A híd is gyönyörűen ki volt világítva, a mellette tornyosuló hatalmas épülettel egyetemben. Minden olyan szép lett volna, ha az időjárás nem lett volna ilyen zord. Szüleim elegánsan felöltöztek, én pedig csak akkor eszméltem rá, hogy már nem fogunk hazamenni, így hát vizesen - mint egy ázott kutya - szálltam ki az autóból. Az étteremben mindenki megbámult, és valójában jogos volt a viselkedés. A megszokottól eltérően most semmi kedvem nem volt mosolyogni, és álcázni magam, egyszerűen csak voltam, ha kellett kedvesen válaszoltam, de nem festettem arcomra görbe vonalat. 

- Nem vagy egyedül – Nem vagyok egyedül. 

I don't feel strange, it's more like haunted

Another moment trapped in time
I can't quite put my finger on it
But it's like a child that was left behind” 

– Green day: "The forgotten"



2 megjegyzés: