XI. fejezet - Soha

Sziasztok!

Hűha, nem is tudom mit mondjak nektek, de az biztos, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül. Tehát amennyiben még kíváncsiak vagytok rám, szeretnék érdemleges magyarázatot adni eltűnésemre. Nem hiszem, hogy érdekel titeket, de van egy kis problémám a gerincemmel, és nemrégiben jártam orvosnál, ahol nyersen -  a lehető legkeményebben - kaptam meg a rossz híreket és ez annyira letört, hogy konkrétan élni sem volt kedvem. Tudom, ez nem mentség, de hihetetlenül elvette az energiámat. Aztán. Volt egy félig megírt fejezetem, ami eltűnt, ezzel teljesen elvágva az utolsó idegszálamat is, úgyhogy kellett pár nap, mire nyugodtan le tudtam ülni írni. Szóval remélem megbocsájtotok, és nem utáltok nagyon, illetve azt is remélem, hogy elnézitek ezt nekem. 

Továbbá szeretném megköszönni a támogatást, a kommenteket, a feliratkozást, a díjakat és az interjú felkérést is! Elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért, és őszintén szólva ezek a dolgok, AZAZ TI tartottátok bennem a lelket! 

Ölel Titeket: Lisa Nowell xx

+16 - os rész ( nem túl durva, mivel nem tudom kinek mennyire jönne be, ha részletesebb lenne, de durvább, mint szokott! )

Hangja finom és megnyugtató volt. A higgadtság, ami belőle áradt átjárta a testem minden egyes porcikáját. Lélegzetem lelassult, bár még mindig akadozott volt, így csak szipogva jutottam levegőhöz. Csábított a gondolat, hogy kimenjek, mégpedig azért, mert bizalom és biztonság sugárzott felőle, mégsem voltam rá képes. Nem tudtam volna újra a szemébe nézni azok után, amit tettem. Eleve nem lett volna szabad ide jönnöm, sőt, már az első alkalommal sem lett volna szabad átengednem őt a falon, vagy egyáltalán elmenni. A magamfajtáknak el kell kerülnie a fehérköpenyeseket, mert mindannyian veszélyt jelentenek számunkra, én viszont ügyet sem vetve erre felkerestem, majd megmutattam neki a valódi énemet. Az énemet, amit senki sem ismer. 

- Zara…kérlek, gyere ki – kérlelt, de nem tettem meg – nem történt semmi, kérlek – nem tehettem, nem mehettem ki – kérlek. – csend következett. Valamiért a szavak elakadtak valahol félúton, pedig annyiféleképpen szerettem volna bocsánatot kérni. Szerettem volna meg nem történté tenni a mai beszélgetésünk eseményeit, és visszamenni az időben. Szerettem volna meghálálni neki minden felesleges percet, amit rám szánt. Igen, minden felesleges volt, mert én már menthetetlen vagyok. Senki sem segíthet rajtam, hiszen a sötétség minden boldogságot és emberi érzést kiölt belőlem, magával ragadott, s lehúzott a mélybe. Elvett tőlem mindent, ami számított. Elvesztem. Kopogás hallatszott, ami a külső – a rendelő – ajtaja felől jött, mondjuk más kijárat nem volt, tehát csak ez az egy opció lehetett. Másodperceken belül az ajtó kinyílt, majd valaki belépett rajta, legalábbis a lépésre emlékeztető hangokból erre következtettem. Egy pillanatra a férfi megállt, és valószínűleg Endrew-ot méregette, elvégre elég furcsa helyzetben, még mindig az ajtóra tapadva állt. 

- Zavarok? – kérdezte. Éreztem, ahogy az ajtóról felszabadult a súly, tehát végre elment az ajtó elől. 

- Nem – mondta, és azt hiszem rendkívül kellemetlenül érezte magát, én pedig megragadtam az alkalmat és kirontottam a helységből, át a rendelőn, a bejárat felé futottam. Valaki a nevemet hajtogatta, de nem érdekelt. Minden zavaros volt, de nem foglalkoztam vele, csak rohantam és az utcáig meg sem álltam. Kint már lassabbak voltak lépteim és lélegzetem is folyamatossá vált. 

***

Becsaptam magam mögött az ajtót és legbelül éreztem, hogy a szüleim fellélegeztek. Megérzésem nem csalt, mert amint bentebb léptem, megpillantottam őket az asztalnál ülve. Tekintetük égetet és sejtettem, hogy most valamiféle fejmosás következik, elvégre haza sem szóltam, hogy ilyen későn jövök, de igazság szerint nem így terveztem. Gyanakodva, szóval minél óvatosabban közelítettem, majd vártam, hogy mondjanak valamit, de nem tették.

- Sziasztok! – köszörültem meg a torkom.

- Zara, lassan tíz óra. Késő és sötét van, de problémám leginkább az utóbbival van. – mondta apa.

- Szólhattál volna! Apáddal aggódtunk érted. – folytatta anya.

- Tudom, tudom. Nem fordul elő többet. Sajnálom, de most felmennék, ha nem baj. Nagyon fáradt vagyok. – mondtam, majd anyu rám nézett a ’holnap még beszélünk’ pillantásával, adott egy puszit, s ott hagytam őket. Az szobámba érve végre, fáradtan huppantam le az ágyra. Gondolataim ezer felé szárnyaltak, és hiába próbáltam, egyszerűen képtelen voltam összeszedni a fejem. Ráadásul a nagy szétszórtság közepette, mind idáig észre sem vettem, hogy ma még nem ettem, ezért – mivel már lusta voltam lemenni kajáért – előhúztam az ágy alatt heverő, dugi kajás kosaramat, és elvettem az éjjeli szekrényről az ott heverő tálca süteményt, amit csak az imént pillantottam meg. Ledobtam a cipőmet a földre, majd kényelmesen – jelen esetben törökülésben – helyezkedtem és ettem mindenből, ami a kezembe akadt. Először betömtem a sütemény nagy részét, majd a kosárból előszedett croissant-tal, csokikkal, keksszel és más kalóriabombákkal folytattam. Amikor úgy éreztem, hogy már tényleg jól laktam – azaz rosszullétig ettem magam -, hátradőltem és a plafont kezdtem el bámulni, nem mintha bármi érdekes is láttam volna. A mellettem heverő telefomon egyfolytában rezgett, de voltak sejtéseim a hívás kezdeményezője felől, így inkább figyelmen kívül hagytam. Lassacskán a levegővétel is nehezemre esett, és csak akkor kezdett el tudatosulni bennem, hogy mennyit ettem valójában. Egy normális ember szerintem már régen kidobta volna taccsot, de én egyáltalán nem voltam normális, legalábbis mentálisan biztosan nem. Ilyen vagyok én. Olyan, aki, ha egész nap nem eszik, akkor bepótolja ezt két napi adaggal. Olyan, aki segítséget kér – bár fogalmam sincs mit is akartam valójában az orvostól -, majd jól lejáratja magát, e mellett pedig még más idejét is elveszi, teljesen feleslegesen. Itt vannak a szüleim is, akiknek lassan tizenhét évet raboltam el az életükből, a semmiért. Rám szánták a fél életüket. Rám, valaki labilisra, akár egy bomba, ami ketyeg és bármelyik percben felrobbanhat.

Már későre járt, így lassan zuhanyoznom kellett volna, ezért nagy nehezen felszedtem magam az ágyról és elindultam a zuhanyzó felé. Először a kabátot – ami még mindig rajtam volt -, majd a pólót vettem le. Ott álltam a tükör előtt, és legszívesebben összetörtem volna, hogy soha többet ne kelljen belenéznem, de nem tettem. Továbbra is csak ott álltam, és nem mozdultam. Hagytam, hogy a fájdalom olyan lassan járja át testemet, amennyire csak teheti. Éreznem kellett a fájdalmat. Szenvednem kellett. Ezt érdemeltem én, ez volt a sorsom. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, nem lesz hosszú életem, nem lesznek már barátaim, nem megyek már egyetemre, nem lesz már saját családom, nem utazom be a világot és végül, sosem leszek már boldog. A démonok megölnek engem, illetve egy részemet már meg is ölték. Lehet, hogy a testem még itt van, de már semmi sem maradt belőlem. A lányból, aki igazándiból voltam. Elveszettem őt. Elvesztettem Zarát, a lányt, aki boldog volt. A lányt, aki tudott őszintén mosolyogni. A lányt, akinek voltak barátai. Meghalt és most őt gyászolom. Könnyes szemmel néztem, hogy volt és nincs. Az egyik legrosszabb dolog a világon az, ha valami megváltozik, elveszik és tudod, hogy már semmi sem lesz a régi. A változás velünk, emberekkel jár, mégis olyan nehéz elfogadni. Minden másodperc különbözik a többitől, minden másodpercben változnak a dolgok, és soha többé nem lesznek a régiek. Soha.

Térdre rogytam, és igyekeztem megkapaszkodni valamiben, hogy ne essek össze teljesen. Ekkora már könnyek hada borítottak be arcomat, lélegzetem ismét akadozottá vált. Ott voltam én, egy kislány a nagyvilágban, ott hevertem a fürdőszoba közepén, egyedül, magányos, összetörten. Feketére festett körmeim kitűntek a fehér kagylóból, még, ha bőröm színe nem is. Kezeimmel erősen megtámasztottam magam, hajamat hátra túrtam, majd a vécé fölé hajoltam. Egyik kezemet elemeltem, majd a lehető legdurvábban számba dugtam, amilyen mélyre csak tudtam. Elértem célomat, éreztem, ahogyan a forróság járja át torkomat, majd kijött belőlem minden, amit az elmúlt egy órában megettem, de ez még mindig nem volt elég. Ujjaimmal ismét a számban kotorásztam, majd a maradék étel is utat tört magának. Már semmi sem volt a gyomromban, de mindez nem volt elég, addig kínoztam magam, amíg végül kezemet vér borította. Köptem egyet, majd felálltam és a tükörbe nézve rádöbbentem, hogy a vér a számból jön, pontosabban a torkomból, vagy valahonnan lentebbről. Egyszerre félelem és démonjaim beteljesedett vágyának ’öröme’ járta át testemet. Szemeim ismét könnyben áztak, egyszerűen tehetetlen voltam. Korábban sosem történt még hasonló, és ez volt az, ami leginkább aggasztott. Kimostam a számat, majd letakarítottam mindent, pontosabban eltűntettem a nyomokat – majd hirtelen mintha megszédültem volna, s a következő pillanatban már a földön hevertem. Mi történik velem?

X. fejezet - 'Beautiful'

Sziasztok! 

Ismét szűkösen, de meghoztam az igencsak rövid, új részt! Az előzőhöz nem sok komment érkezett, ami kicsit bánt, de sebaj, ettől még nem áll meg a világ. A nemrég kapott kritika miatt a bejegyzések betűszíne és az oldalak változnak/tak, de gondolom ezt Ti is észrevettétek! Ha van időtök jöhet hideg-meleg - persze kulturáltan -, mindent elfogadok! Ja, és mielőtt elfelejtem: A kritikában említették az értelmetlen mondatokat, amik tényleg előfordultak, hiába nézek át minden rész többszörösen. Amennyiben ilyesmit tapasztaltok, nyugodtan szóljatok Ti is! 

U.i: A bejegyzés címe csak részben utal a bejegyzésre, konkrét említés nincs róla, de az utolsó sorokkal kapcsolatosak, hátha valaki felismeri őket. :D

Jó olvasást! Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

- Te aztán tényleg éhes voltál. – nézett rám apu. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, nem is vettem észre, hogy bárki is lenne itthon, nem még, hogy pontosan a hátam mögött. Szavai megijesztettek, eszembe juttatták, hogy egy cérnaszálon tornázok, ami bármikor elszakadhat.

- Farkaséhes voltam. – félelemnek már szinte nyoma sem volt a hangomban. Bíztam benne, és tudtam, hogy ő lenne az utolsó, aki ártana nekem, még, ha sejtene is valamit. 

- Csak nyugodtan kicsim, egyébként is rád fér néhány plusz kiló. – elsétált, én pedig gyorsan a kukához futottam és kiköptem a számban lévő ételt. Mégis miről beszél? Egy az, hogy ezzel rávilágított arra, hogy hízni fogok attól a sok kajától, amit megettem. Kettő pedig, hogy szerinte túl vékony lennék? Nem lát? Hiszen úgy nézek ki, mint egy magasra nőtt tehén, fogynom kellene mintsem híznom. 

***

- Jó napot! – köszöntem a lehető legkedvesebben. Kezével intett, hogy menjek be, ezért így tettem, majd gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Hogy vagy? – mosolygott kedvesen, a megszokotthoz híven. Vajon mű? Mármint a mosolya. Vagy tényleg ilyen felszabadult és vidám? Egyáltalán lehet valaki mindig boldog? Férfias, mély köhögésre lettem figyelmes. Felé fordítottam a fejem, majd türelmes, mégis sürgető tekintetével találtam szembe magam, ami rajtam időzött. 

- Elnézést – bírtam szóra magam, hatalmas küszködés árán – Jól, köszönöm. – talán képtelen voltam rátérni a lényegre és beszélni az igazságról, vagy csak a megszokás miatt, de hazudtam neki.

- Mindig máshol járnak a gondolataid, igaz? – bólintottam, kicsit feszengve a székben – Min gondolkozol? Őszintén. – kedvesség, és egyúttal parancs vezérelte szavait. 

- Hát – mégis hogy fogalmazzam meg, hogy mit műveltem az előbb? Nyeltem egyet. – Az járt a fejemben, hogy Ön mindig mosolyog – ebből csak rosszul jöhetek ki, mintha egy öt éves szavai lennének – és, mégis őszinte ez? 

- Igen, az. Miért? Egyébként, mindig mondd ki, amit gondolsz, ne kelljen kérdeznem, úgy sokkal egyszerűbb lesz. Legyen az bármi, mondd ki! 

- Én biztosan nem lennék rá képes. Nem fájdulnak bele az arcizmai? – ez gúnyosabbra sikeredett, mint szerettem volna, néha, mintha az eszem és a szám külön útón járnának. 

- De, képes leszel rá - váltott át kedvesre, bár nem mintha eddig nem lett volna az, most mégis más rejtőzött a hangjában – Csukd be a szemed és helyezd magad kényelembe. Nyugodtan dőlj hátra, vagy feküdj le – úgy tettem. – Idézz fel egy régi, szép elméket, és meséld el nekem. – fogalmam sem volt, hogy mit teszek, jobban mondva teszünk, de engedelmeskedtem neki. 

- Kislány voltam még, talán hat éves lehettem. Egy különös helyre mentünk nyaralni, azt hiszem Olaszországba. A szüleim még friss házasok voltak, jobban sugárzott belőlük a szeretet és a boldogság, mint valaha. Anya a parton ült, amíg apával a víz szélén kergetőztünk. Azt mondta, hogy olyan gyönyörű vagyok, mint anya, ő pedig a legboldogabb és legszerencsésebb ember a földön. Minden olyan felhőtlen és színes volt. Imádtam az ott töltött időt, mert a dolgok teljesen máshogy mentek. Meglehet, hogy még most is ugyanolyan, és csupán én változtam. Nem tudom. Viszont azt igen, hogy ha lehetőségem lenne elölről kezdeni, nem haboznék. – mondandóm befejeztével tűnt csak fel, hogy beszédem alatt végig felfelé kunkorodtak ajkaim.

- Miattuk teszed ezt? – tudtam, hogy mire gondol, mégis értetlenkedtem.

- Mire gondol? 

- A színjátékra. Láttam őket, téged, és a beszédükből arra következtetek, hogy fogalmuk sincs a betegségedről. 

- Nekem sincs túl sok fogalmam róla. – szemeim továbbra is csukva maradtak, viszont minél inkább közeledtünk a témához, annál inkább nyugtalanabb voltam. Eddigi nyitottságom szertefoszlott, hirtelen zárkózottá váltam. 

- Mit történt a kezeddel? Mit tettél? – komolyabbra váltott, ahogy érzékelte a rajtam lévő nyomást.

- A bűneim jele. A megérdemelt büntetés, ami a hibáimért járt – egyre feszültebb lettem – Zara egy rossz ember, rengeteg hibával, és szabállyal, amelyeket megszeg. Meg kellett őt büntetnem, és, ha nem tanul belőle ez csak súlyosabb lesz! 

- Milyen hibákért? Miféle súlyosítás? Miért beszélsz egyes szám, harmadik személyben? 

- Milyen hibákért? ! – nevettem fel gúnyosan – Először elég egy kevés, egy icipici fájdalom, aztán minden egyre erősebb lesz, a késztetés nem múlik, nem elég, egészen addig nem, amíg nem fáj. Fájnia kell, szenvednem kell, mert ezt érdemlem. Tudom mit szabad és mit nem, de azok a rohadék démonok nem hagynak engem, addig nem tűnnek el, amíg nem teljesítem, majd, ha megtettem, már csak a fájdalom marad. Jó kis párost alkotunk együtt. – tekintetemmel továbbra is a plafon felé szegeztem, de már nyitva voltam szemeim. 

- Mit mondanak neked? 

- Mindent. Te sosem voltál elég jó, és nem is leszel – ismételtem a fejemben felcsendülő hangokat -. Egy senki vagy, egy dagadt senki, akit nem szeretnek. A világnak nincs rád szüksége, nem fogod fel? A szüleid számára is csak egy teher vagy, egy semmirevaló éhen korász, aki szégyent hoz a fejükre. Szégyen, ez vagy te! Állandóan zabálsz, ebből áll az életed. Nézz a tükörbe! Mit látsz? Tudod, hogy nem lett volna szabad ezt tenned, nem ehettél volna, de te megtetted. Ettél. Keveset, vagy sokat, teljesen mindegy, mert megtetted. Senkid nincs. Egyedül vagy. Ön ezt nem érheti… Nem hagynak engem élni. Eltűnnek, de aztán visszajönnek és végtelenül mély bűntudatot keltenek bennem. A legszomorúbb pedig, hogy igazuk van. Egy kislány vagyok a nagyvilágban, akinek nincs semmije és senkije. Nem szeretnek és én sem szeretek. Az egyetlen érzés, ami bennem van, az a gyűlölet, amit magam iránt érzek. Bántottam magam, mert ezt kellett tennem. Felszabadított. Nem tartott sokáig, és nem lettem tőle boldog, de szabadnak éreztem magam. Nem adtam fel, mert sajnálom őket, akik az életüket adnák értem, de tudom, hogy nem fog örökké tartani. Eljön majd a pillanat, amikor nem tudok majd tovább tűrni, nem leszek képes küzdeni, és feladom. Nem úgy, ahogyan eddig, nem lesz olyan részem, ami még küzdene, nem érdekel majd semmi, csak az örök szabadság. – ziháltam. Sírtam. A tüdőmbe beáramló levegő útját, mintha elzárták volna, minden egyre zaklatottabb lett. 

- Zara, nyugodj meg. Figyelj a hangomra! – parancsolta, de már rég elvesztettem az irányítást – Erős vagy! Gyerünk, küzdj, jobb vagy náluk! – kiabált, s ekkor már lábaim előtt hevert. 

- Nem megy. – zokogtam. Könnyeim patakokban ömlöttek. Éreztem közelségét, hangját és illatát, de képtelen voltam ránézni, illetve, hiába tettem, mert minden homályos volt. Minden villámsebességgel történt, felálltam és félre löktem őt. Valamit szólt, de az agyam képtelen volt feldolgozni a felé érkező jeleket. Közeledett, én pedig hátráltam, majd megpillantottam egy ajtót a sarokban. Rohamos sebességgel arra vetettem az irányt, berontottam, majd magamra zártam az ajtót. Egy mellékhelység volt, mosdóval és egy kis székkel, de az ülőalkalmatosság helyet a földre csúsztam és szabadjára engedtem a bennem felgyülemlett, már félig meddig felszínre hozott érzéseimet. Éreztem, hogy ajtónak tapasztotta magát, de inkább nem mondott semmit. Annyira sajnáltam a történteket. Sajnáltam, hogy így viselkedtem, és azt is, hogy hagytam magam engedni a csábításnak. Ő valószínűleg tudta mit csinál, és tudat alatt én is tisztában voltam vele, mire készülök, mégis túl mélyre süllyedtünk. Ahogyan megérintett a gondolat, úgy az erről való beszéd is. Sosem mondtam el senkinek, és most, hogy itt volt rá az alkalom, ismét elszúrtam. Szégyelltem magam, főleg azért, mert erőszakosan és durván viselkedtem vele, mindazok ellenére, hogy nekem próbál segíteni. 

- Zara, kérlek, nyisd ki az ajtót. – hangjából inkább aggodalom, mintsem idegesség sugárzott. 

Vajon mit gondolhat most rólam? Csak szipogtam és nem feleltem semmit. - Every day is so wonderful, then suddenly it's hard to breathe. Now and then I get insecure, from all the pain, I'm so ashamed. You are beautiful no matter what they say, words can't bring you down....oh no, you are beautiful in every single way, yes, words can't bring you down, oh, no, so don't you bring me down today…

IX. fejezet - Sötét lelkű lúzer

Sziasztok!

Nagy sokára - kereken egy hét, ami általában öt nap szokott lenni - itt az új rész, a késlekedésért kárpótlásul viszont egy hosszú részt hoztam, remélem tetszeni fog! Ha valaki megijedne, nyugalom, semmiféle szerelem, és pedofília nem lesz a történetben, nincs ok aggodalomra! Köszönöm a feliratkozásokat, illetve a kommenteket, hihetetlenek vagytok! <3 

Jó olvasást! Ölel Titeket: 

Lisa Nowell xx

Totális sötétségre ébredtem, amire azt hittem, hogy még éjszaka van, de már közel sem voltunk hozzá. A sötétítő elhúzásával sem lett világosabb, mivel az időjárás dühös – azaz szeles és sötét – volt. Halk dörgések hallatszottak, amiből arra következtettem, hogy a vihar csak órákkal később fog ideérni. Hirtelen a fájdalomnál is rosszabb, kellemetlen érzés fogott el, ezért elkaptam a kezem és hátráltam egyet az ablaktól. Az égés. Kezem visszanyerte eredeti színét, viszont egy apró tollpihe érintésére is érzékeny volt. Egy szürke trikó, és az ahhoz tartozó alsónemű volt rajtam, amikor a tükörben való, saját magam firtatását félbeszakította anya. 

- Jó reggelt – szólt, de csak a tükörből néztem rá – Délután moziba megyünk, este pedig vacsorázni, van kedved jönni? 

- Programom van, de érezzétek jól magatokat – ez az, könnyen megy ez már neked – találkozom az egyik barátnőmmel, ha nem baj. 

- Kivel? Egyébként menj csak, nyugodtan – mintha megkönnyebbülés és öröm ült volna ki arcára – de a vacsorát nem hagyhatod ki! 

- Akkor, értem jöttök? 

- Majd üzenj, ha végeztetek – megsimította vállamat, és belenézett a tükörben tornyosuló hasonmásom szemébe – gyönyörű vagy. – mondta, majd kisétált a szobából. 

Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit néztem magamon, de muszáj volt, mintha odaragasztottak volna. Máskor, kerülök minden lehetséges módot arra, hogy szembe kelljen néznem magammal, most pedig pont az ellenkezőjét tettem. Mit teszel magaddal, Zara? – ismételgettem gondolataimban a kérdést. Számomra is felfoghatatlan, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, s miért pont én. Soha, semmi jel nem árulkodott arról, hogy egyszer ide kerülhetek, most mégis itt vagyok. Minden nap úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és hazugságokkal áltatom a családomat. Eljátszok valakit, aki tulajdonképpen nem is én vagyok, a családom pedig nem ismer engem. Az igazi Zará-t. Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy ezt értük teszem, közben mégis furdal a lelkiismeret, hiszen valójában tudom, hogy nem cselekszem helyesen. Az életem felét elvesztegettem felesleges dolgokra, hitegettem és hazudoztam. A legrosszabb pedig, hogy nem csak a saját életemből vesztegettem el az időt, hanem az övékből is. Ők szeretettel vártak, és neveltek engem. Belém fektették a hitüket, a bizalmukat, a szeretetüket, feláldoztak mindent az ő egyetlen lányukért, én viszont semmit sem adtam, pontosabban adhattam ezért cserébe. Éreztem, hogy könnyek sorakoznak, szabadjára engedésükre várva, ezért feleszméltem gondolataimból és durva, szinte már szúró mozdulatokkal megdörzsöltem szememet. A szekrényemhez léptem, és az időjárásra gondolván igencsak nehéz döntés elé állítottam magam, de végül egy bőrhatású passzos, fekete nadrágot, egy pamut pólót és a vastag talpú sneaker cipőmet választottam. Úgy festettem, mint egy százkilencven körüli – mivel a cipő magasított, az amúgy is magas termetemen – metál csaj, holott csak egy sötét lelkű lúzer vagyok. Megfésültem a hajam, illetve feltettem a szokásos sminket, amihez kivételesen egy kis szemtus és a szúrós, mogorva tekintet is társult. Nem, mintha rossz kedvem lett volna, csupán jó érzés volt elrejteni az éppen darabokra hulló belsőmet. 

- Hova mész? – kérdezte apu, mintha nem tudta volna, holott kétlem, hogy anyu ne számolt volna be neki. 

- Találkozom egy barátnőmmel. – néztem rá, mindféle arckifejezés nélkül. 

- Kabátot ne felejts el vinni – szólt, a tipikus anyai óvakodás megtestesítőjeként – és majd írj- folytatta apa. Bólintottam és kiléptem a házból. Kint nem volt meleg, de hideg sem, a szél erősen, mégis finoman mozgatta a levegőt. Felszálltam az éppen arra járó buszra, kapcsoltam zenét, majd az üveget tanulmányozva belemerültem gondolataimba.

Ott álltam. Az épület falai ridegnek és veszélyesnek tűntek egy olyan ember számára, mint amilyen én is voltam. Egy pillanatra meginogtam, majd határozott mozdulatokkal megindultam a bejárat felé. Gyenge, hófehér kezem megragadta a hideg, fémes kilincset, majd kinyitottam az nehezen nyíló ajtót és beléptem. Bent sürögtek, forogtak az emberek, a maradék pedig sorban állt az információs pultnál. Átvágtam magam a tömegen, és az épület térképének tanulmányozása után elindultam a lépcső felé. Erre már kevesebben voltak, csak itt-ott kaptam el egy darabkát az éppen elsuhanó testekből. A lámpák nem égtek, szinte az esteivel megegyező sötét volt, az eső pedig egyre sűrűbben fedte be az ablakokat. Fogalmam sem volt, hogy a jó irányba tartok, vagy, hogy egyáltalán tudom e, hová tartok, simán csak mentem, amerre lehetőségem nyílt. A folyosó, ahol épp elhaladtam vidám, és színes volt. Mindenhol barátságos ábrák és mesefigurák jelentek meg, beleértve a falakat, az apró asztalokat és székeket. A gyerek részlegen jártam. A végére érve egy kereszteződésben találtam magam, ahol a két oldalamon és szemben nyitott üvegajtók álltak. Valamilyen indítatásból jobbra indultam, de, ahogyan az egész utamnak, így ennek sem volt túl sok oka, és értelme. Jobbomon kortermek sorakoztak, amíg a másik oldalon kilátás nyílt az udvarra. Az első szobában egy lány ült, felhúzott térdekkel, melyek karja szorításában voltak. Arca fáradt és frusztrált volt, fekete, hosszú haja kócosan lógott vállára, és mindössze egy fehér alapú, kék pöttyökkel díszített hálóinget – vagy inkább korházi ruhát – viselt. Egy fehér köpenyes, pocakos férfi állt előtte, oldalán egy összetört, ideges nővel. Szemei könnyekkel teltek. A köpenyes rám nézett, én pedig sietősen tovább álltam. A többi teremben is hasonló öltözetű, lehangolt lányok és fiúk voltak – bár utóbbiból mindössze kettőt láttam. Ismét egy fordulóhoz értem, ahol egy házaspár – gondolom – vitatkozott a gyerekével. 

- Nem, én nem fogok itt maradni. Kérlek, apa, legalább Te ne engedd, kérlek. – zokogott a lány, szinte már levegőt is alig kapott. 

- Sajnálom, Cindy – nézett megbánóan az apja, és látszott rajta, hogy ő sem szeretné ezt, de mintha muszájt parancsoltak volna – ígérem, mielőbb hazajössz majd. Egyre nehezebben vettem a levegőt, amikor észrevettem, hogy három szempár szegeződik rám. Zavarodottságomban lehajtottam a fejem, és egyenesen mentem tovább.

Üvöltő kisgyerekek, könyörgő tinédzserek, mindenhol elhagyatottság és magány, komorság és fájdalom. Ez a hely ettől rosszabb nem is lehetett volna, bár lehet, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen. Sok jót hallottam erről az intézményről, szinte a legjobb a városban, mégis belülről olyan más az egész. A fehér ajtók tömkelege után elérkeztem ide, utam céljához. Az ajtóra vésett, „ Dr. Endrow Stone „ feliratot bámultam, illetve az alatta kifüggesztett rendelési időt. Igazából a neten már utána néztem, onnan is tudtam meg, hogy a másik helyen – ahol tegnap voltunk – csak ritkán rendel. Biztos, hogy akarod ezt? – szólalt meg bennem egyik démonom. Felemeltem a kezem, és ökölbe szorítva az ajtóhoz emeltem, aztán tétováztam pár pillanatig. Újra odaemeltem, amikor, mielőtt bármit is csinálhattam volna, kinyílt az ajtó, és ő állt előttem. Egy pillanatig mindketten megvoltunk illetődve, majd megtörte a csendet. 

- Zara? Hát te? – hangjában meglepődöttség és talán egy kicsi öröm rejtőzött. 

- Nos, én lennék – tettem ki kezeimet, mint aki bemutatja magát, és meghúztam a vállam – emlékszik rám?

- Tegnap óta? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és félmosolyra kunkorította száját.

- Nem, vagyis de, gondolom, sok beteggel találkozik. 

- Igen, sokkal, de a te eseted a különösebbek közé tartozik. Gyere be. – bementünk. 

A hely nyugalmas és kényelmes volt. Igaz, a falak színe a többivel egyezett, mégis a benne lévő fotelek és földön heverő párnák, a falon lévő képek, és az illat magával ragadta az embert. Nem volt rajta köpeny, sőt semmi fehér, egyszerű, hétköznapi ruházatot viselt. Leült az egyik fotelba, majd megütögette a másikat, jelezve, hogy menjek oda. Annyi gondolatom támadt hirtelen, azt sem tudtam mi fog történni, és kezdtem megbánni, hogy eljöttem ide, ráadásul úgy, hogy fel sem hívtam. Összetalálkozott a tekintetünk, éreztem, hogy az én megszólalásomra várunk, de képtelen voltam bármit is kinyögni. 

- Én – dadogtam – nem igazán tudom, hogy miért jöttem ide – sosem éreztem magam ennyire zavartnak – szóval, talán felesleges az idejét rabolnom. 

- Miért gondolod így? Gondolj arra, amire az elhatározásnál tetted – őszintén, azért jöttem ide, mert reményt adott arra, hogy egyszer minden jobbra fordul, de aztán rájöttem, hogy már hiányozna nekem ez a betegség, ha véget érne – vagy, meséld el az igazságot.

- Nem – megráztam a fejem – nem megy. Sajnálom. Szeretném, de nem.. 

- Semmi baj – hangja megnyugvást jelentett, azt hittem el fog küldeni, elvégre mit kezdjen egy olyannal, aki nem hajlandó megszólalni? Végül is nem az ő érdeke. – Mindig is arra vágytam, hogy beteg emberekkel foglalkozzak. Olyanokkal, akik mentális betegségekben szenvednek. Gyermekkoromban elég sok rossz dolog történt a családomban, és a húgom belebetegedett ebbe az egészbe. A szüleim nem foglalkoztak vele, észre sem vették, én viszont sejtettem, hogy segítségre szorul. Szenvedett. Rengeteget szenvedett. Nem ezt a sorsot akartam neki, nem is ezt érdemelte, ezért igyekeztem mindenben a segítségére lenni. Felkerestünk együtt egy orvost, és velem is rengeteget beszélgetett. Idővel elköltöztünk otthonról, és a helyzet egyre csak jobb lett. Sokkal nyitottabb és felszabadultabb lett. Talált barátokat, férjhez ment, és most két gyereket nevel. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert nem volt az, viszont nem is lehetetlen. Ez a legfőbb oka annak, hogy ezt a pályát választottam magamnak. Rengeteg szakember van, akik felszínesek és bábúként bánnak a betegeikkel, én viszont igyekszem tőlem telhetően a legtöbbet megtenni értük. Az életem legcsodálatosabb percei azok, amikor azt érzem, hogy tudok a boldogságukért tenni, illetve az, amikor ki tudom húzni őket a gödörből. Nincs feleségem, sem gyerekeim, és az egyetlen az kárpótol ezért, az az érzés, amit a páciensek adnak nekem. – szótlanul hallgattam mindegyes szavát. A fejemet a támlára hajtottam, lábaimat felhúztam, és úgy ültem ott, mintha csak egy mesét hallanék. Nem értettem, miért mondja ezt nekem, viszont ezzel növelte a felé érzett bizalmamat. Hittem neki, és úgy éreztem, ő tényleg szívből csinálja a dolgokat. 

- Nem tudom, mit mondhatnék, köszönöm – jó volt nem otthon lenni, kiszakadni a mindennapokból – mármint a bizalmat. Tudja én, - ordításom félbeszakította mondanivalómat. Hozzáértem valamihez, a bőröm pedig égni kezdett, akárcsak tegnap, frissen az eset után.

- Jól vagy? Mi volt ez? – aggodalmaskodott. 

- Igen, csak beleütött a fájdalom a kezembe. Tudja, - folytattam, amit az előbb félbeszakítottam – fogalmam sincs, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, miért lettem ilyen, és hogyan változtathatnék – lélegzetem akadozott, a torkomban egy növekedő gombóc miatt alig jutottam levegőhöz – egyedül vagyok. – nyögtem ki az utolsó szavakat, mielőtt végleg elakadtam volna. Szemeim könnyekkel teltek, bár ez már megszokott volt. 

- Nem vagy egyedül – gúnyos mosolyra húztam a számat. Annyiszor hallottam már ezeket az üres szavakat, most mégis, mintha megtöltötték volna őket. – Ne hagyd, hogy irányítsanak, te parancsolsz magadnak. Te uralkodsz és nem ők. Letöröltem könnyeimet és válaszolni készültem, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Kicsim, jól vagy? Nem írtál, már aggódtunk érted! Hova menjünk? – nem is hagytak szóhoz jutni. 

- Bocsánat, megfeledkeztem magamról. A híd és a vár között, a sétáló utca szélén leszek – még az kellene, hogy idejöjjenek. 

- Rendben, ott találkozunk, vigyázz magadra! – majd kinyomta. 

- Nem tudnak róla, igaz? Semmiről sem tudnak. – bólintottam. 

- Köszönöm – hálás voltam neki – mindent. 

- Ezen nincs mit köszönnöd, egyelőre nincs. Látlak még, ugye? 

- Azt hiszem. – összeszedtem magam és ott hagytam az épületet. 

Kint szemetelt az eső, és már lassan sötétedett. Így utólag örültem neki, hogy elvittem magammal a bőrdzsekit. Legszívesebben maradtam volna, de így is sok időt töltöttem ott, ez a pár óra, mintha pár perc lett volna. Felkeltette bennem a reményt, mintha esélyt adott volna a boldogságra, mégis, mindez addig tartott, amíg nála voltam. Most, hogy ismét visszalépek a rendes kerékvágásba, kilépek a zajos, veszélyes világba, újra csak egy lány vagyok, aki elveszett a nagyvilágban. Olyan, mintha ő lenne az energiaforrásom, és minél távolabb kerülök tőle, annál gyengébb, és elhagyatottabb leszek. Pont átértem a zebrán, amikor egy autó rám dudált. Megkönnyebbülten - hogy végre nem kell az esőn lennem – beszálltam. 

- Na, milyen volt? – szólt izgatottan anyu.

- Jó, szuper. – nem mintha, a hangom is ezt tükrözte volna. 

Az út további részében nem beszélgettünk, mert anyának közbe jött egy hívás, én pedig nem hoztam szóba újra a témát, miután befejezte. Az utcán esernyővel a kezükben lézengő, sötét alakokat láttam, a lámpák már égtek. A híd is gyönyörűen ki volt világítva, a mellette tornyosuló hatalmas épülettel egyetemben. Minden olyan szép lett volna, ha az időjárás nem lett volna ilyen zord. Szüleim elegánsan felöltöztek, én pedig csak akkor eszméltem rá, hogy már nem fogunk hazamenni, így hát vizesen - mint egy ázott kutya - szálltam ki az autóból. Az étteremben mindenki megbámult, és valójában jogos volt a viselkedés. A megszokottól eltérően most semmi kedvem nem volt mosolyogni, és álcázni magam, egyszerűen csak voltam, ha kellett kedvesen válaszoltam, de nem festettem arcomra görbe vonalat. 

- Nem vagy egyedül – Nem vagyok egyedül. 

„I don't feel strange, it's more like haunted

Another moment trapped in time

I can't quite put my finger on it

But it's like a child that was left behind” 

– Green day: "The forgotten"