XIII. fejezet - Aprócska fény

Sziiiiasztok! 

Ismét itt volnék, egy rövidebb és unalmasabb résszel. Számításaim szerint a következő egy-kettő rész ehhez hasonló lesz, de tekintve, hogy a részek sokszor kedvem szerint változnak lehet, hogy mégis izgalmasabb lesz. Szóval legyetek türelmesek, mert minél jobban haladunk a vége felé - sajnos - annál több dologra derül fény. Bőven lesz részünk egy kis mosolyban - , de ettől is több szomorúságban, bánatban és bűntudatban, illetve még lesznek olyan dolgok is a történettel kapcsolatban, amit Ti fogtok eldönteni, na, de ne szaladjunk ennyire előre! Egyelőre ott tartunk, hogy megcsináltam az érdekességek fület, ahova még nem írtam semmit, mert először a várok, hátha van kérdésetek. Persze utána tőlem is kaptok bónusz érdekességeket, DE addig is jöhetnek a kérdések: kommentben és akár chaten is, illetve, aki facen követi a blogot - például csoportokban - az ott is megírhatja! 

Jó olvasást! Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

Tegnap, miután Endrow elment minden olyan üresnek és elhagyatottnak tűnt. Minden eddigi kellemes érzés megszűnt, s csak hűlt helyük maradt. Igyekeztem lefoglalni magam, de minden próbálkozás hiába volt, mert sehol sem találtam a helyemet és mindent fél perc alatt meguntam. Végül lementem anyáékhoz, amit aztán hamar megbántam, amikor anya beszélgetős perceit próbálta kiélni rajtam. 

- Jól hallottam tegnap, hogy tegezed a doktor urat? Ilyen jó viszonyban vagytok? Mégis mióta? – mondta, közben pedig az ablakot pucolta, én pedig ott álltam mellette karba font kézzel. Kezdtem sejteni, hogy kitől örököltem a néha túlságosan éles stílusomat.

- Igen. Megkért, hogy tegezzem. – nem gondoltam, vagyis inkább nem tudtam többet mondani. 

- Mikor? Egyszer találkoztál vele, aztán megjelenik itt a házunkban és te úgy kezeled, mint valami havert.

- Jajj anya, ne túlozz már! Igazság szerint már többször is találkoztam vele, mert vannak közös ismerőseink, és – fogalmam sincs, hogy mit akartam mondani – ennyi - Válaszul csak egy, ’jó duma’ tekintetet kaptam, ezért visszamentem a szobámba és az ágyon kuporogtam. Egyfolytában a telefonomat szorongattam, de végül nem használtam, mert tudtam, hogy nem zavarhatom őt egyfolytában. Látványos szenvedésemnek az a tény vetett véget, hogy ennem kellene, holott kicsit sem voltam éhes. 

***

Végül a kajálás mellett döntöttem, ezért lementem enni, majd az ágyamban ülve koronáztam meg az étkezést egy csomag chips-szel. Soha nem éreztem még ennyi üresnek magam. Jobban mondva mégis éreztem már ezt, csak teljesen más formában. Bekapcsoltam a tévét – ha, már úgysem volt jobb elfoglaltságom – és a csatornák között kapcsolgatva akadtam rá valamelyik zenecsatornára – talán -, ahol épp bikinis csajokat mutogattak. Mindegyiknek szép, hosszú haja, magas termete, vékony, izmos teste és hibátlan bőre volt. 

„ – Íme néhány tökéletes strand test. Te is így szeretnél kinézni? Nincs más dolgod, mint..” – mondta a tévében szereplő műsorvezető, vagyis inkább mondta volna, de képtelen voltam tovább nézni ezt a butaságot, amivel minden embert tönkretesznek. Mindenkit, aki kicsit is más. Éreztem, hogy már az első pillanatban váltanom kellett volna – általában pont ezért nem nézek tévét -, de nem tettem, ahogy rajtam kívül még sok más ember sem. Az eddig üresség helyébe lépett a keserű bűntudat, amit az imént – és az előző években – elfogyasztott felesleges étel miatt éreztem. Én is olyan szerettem volna lenni, mint azok a nők. Olyan tökéletes. Úgy éreztem, hogyha vékony és szép lennék, akkor talán nem volnék ekkora lúzer, de valójában tudtam, hogy lehetek akármilyen ez nem – csak - a külsőn múlik. Ez ettől sokkal összetettebb, de számomra már teljesen lényegtelen, mert minden nézetből lemaradtam a társadalomtól. Nem voltam több, mint egy élettelen, semmirevaló, önsanyargató lány, akit tönkretett a sötétség. Annyiszor gondolkoztam már rajta, hogy miért ezt az életet kaptam? Miért csak a szenvedés jutott? Miért nem lehetek boldog és szabad, mint a többi velem egykorú lány? Mit ártottam, amiért állandóan csak fájdalmat, szégyent és ürességet érzek? Minden egyes alkalommal, amikor a tükörbe nézek, azt kívánom, hogy bárcsak valaki más lehetnék. Valaki, aki szebb és jobb nálam. Valaki, aki szereti önmagát, akinek vannak barátai, aki élni akar, aki élvezi az életet. Valaki, aki én sosem voltam. Endrow egy aprócska fény a sötét életemben, de ez még egyáltalán nem jelent kiutat, csak egy kis reményt, ami bármelyik pillanatban elillanhat. Amikor velem volt, felszabadultabb és élettelibb voltam, de amint elment, minden megszűnt. A démonjaim ugyanúgy jelen vannak, csak arra a kis időre meghúzzák magukat, aztán amikor ismét sebezhető vagyok, megjelennek és cafatokra szednek. Éppen a sötét gondolataimmal voltam elfoglalva, amikor újra rám tört a gyötrelem első szakasza. A saját magamat ölelő szorítás egyre erősebb lett, egészen addig, amíg éles fájdalmat éreztem a bőrömön. Akkor megszűnt minden, és csak a körmöm által felsértett karomban rejlő maró érzést éreztem. A seb vérzett és ez vetett véget a szenvedésnek. Ismét bántottam magam, ráadásul már szánt szándék nélkül, de ez nem volt elég. Az ágy melletti fiókomba nyúltam és elővettem belőle a pengét, majd határozott mozdulattal bőrömhöz nyomtam. Megjelent az első vércsepp, amitől még inkább csak felbuzdultam és lassú – egyre inkább kínzó – tempóban húztam meg az első csíkot. Fájt, de mindez elenyésző volt a szívembe szúró éles kések mellett. A következő vonalat már gyorsabban és mélyebben húztam meg. Hófehér bőrömet vörösre festette a vér, de nem érdekelt: folytattam. Már oda sem néztem, csak húztam egymás utána vonalakat, melyek lassan már húsomba vájtak. Egyszer csak leengedtem a kezem és sóhajtva, akadozott levegővétellel hátradőltem. Az előbb, mintha nem is én irányítottam volna saját magamat. Mintha valaki átvettem volna tőlem a vezér szerepét, majd miután befejezte, amit kellett, ismét visszaadta nekem az ekkora már kifáradt, elgyengült testemet. A polcon kutatva igyekeztem valami papír zsebkendőféleséget találni, hogy lehetőleg ne vérezzem össze az ágyneműt, de annak már egyébként is mindegy volt. Végül rájöttem, hogy az ágyam alatt elrejtettem egy papírtörlőt az ilyen esetekre, úgyhogy előszedtem és azzal töröltem meg a kezemet. A kezem olyan volt, akár az esőben letörölt szélvédő: letisztítottam, de pillanatok alatt újra olyan lett. Belül kezdtek csillapodni az érzelmek, ahogyan a lélegzetem is. Felkeltem és bezártam a szobám ajtaját, hogy véletlenül se jöjjön be senki, majd kimostam a hegeket és az ez okozta égető érzéssel, na meg fájdalommal visszafeküdtem az ágyba. Lehunytam a szemem és megpróbáltam pihenni, de megszólalt a telefonom. 

- Haló – szóltam fáradtan. 

- Szia. Zavarlak? – kérdezte – Csak annyit szerettem volna, hogy minden rendben van e, jól vagy? 

- Persze, minden oké. Jól vagyok. – hazudtam.

- Remélem nem gondoltad, hogy ezt el is hiszem. Zara, mondtam már, hogy őszintének kell lenned velem, érted? 

- Ühüm. – jelen pillanatban nem különösebben dobott fel az, hogy felhívott, amiért talán a fáradtság vagy az imént történteket vádolnám, de a valós okot még magam sem tudtam.

- Szóval? – szerintem nem sok türelme lehetett már hozzám.

- Minden rendben, csak fáradt vagyok. 

- Holnap bejössz a rendelőbe? 

- Nem tudom. – igazság szerint ez volt az utolsó, amihez kedvem volt. Csak egyedül akartam lenni, a sötét szobámban és haldokolni. Nem önsajnálatból vagy nyavalygásból, egyszerűen túl nehéz ez nekem. Másoknak ez csak egy állapot, de ez attól sokkal nehezebb. Elgyengít és megöl. 

- Hányra jössz? – szerettem, hogy nem adja fel könnyen – Ha nem jössz, akkor kénytelen vagyok én menni!

- Jól van. Délután, mondjuk kettő körül? – én kerestem fel őt, majd én egyeztem bele abba, hogy eljárok hozzá, tehát nem adhatom fel, csak úgy, most. 

- Rendben, várlak. És Zara? – ennél a résznél mindig ígéret vagy vallatás következik. 

- Igen? 

- Ne bántsd magad, jó? Amikor úgy érzed, hogy muszáj, akkor rajzolj pillangókat a csuklódra és nevezd el őket, azokról az emberekről, akiket a legjobban szeretsz. Ha bántod a pillangókat, azzal a szeretteidet bántod, márpedig őket nem szeretnéd bántani, ugye? 

- Nem. – nagyon tetszett az ötlete, de magamat ismerve képes lennek mindezek ellenére is bántani magamat. 

- Jó éjt, holnap várlak! – mondta.

- Neked is jó éjt, Endrow. – mondtam félálomban, majd kicsúszott a kezemből a telefon és elaludtam. 

#off

Sziasztok! 

Elnézéseteket kérem, de megint csak késni fog az új rész. Nem tudom ez e az oka a mínusz egy olvasómnak, de sajnálom. Nyaralás előtt nem voltam íróképes állapotban, most pedig leginkább kihasználom a Balaton adta lehetőségeket, ahelyett, hogy írnék - mire pedig lenne időm, addigra hulla vagyok. Tehát a héten nem valószínű, hogy lesz rész, ha mégis, az valami isten adta csodából fog fakadni. Köszönöm a türelmet és a támogatást. Kellemes nyarat - legalábbis a következő rész érkeztéig - kívánok nektek, élvezzétek ki a 2015-ös nyár minden egyes pillanatát! 

Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

XII. fejezet - Biztonságban

Sziasztok! 

Hol is kezdjem:D Ez a rész eléggé 'párbeszédes' lett, szerintem ilyen még nem is nagyon volt,  de azért remélem tetszeni fog. Itt a belső érzelmek leírása helyett inkább Zara és a doktor kapcsolata kap helyet, ami egyébként egy érdekes viszony lesz, de ezt majd meglátjátok! Egyébként a szavazás eredménye 24 szavazat alapján, 22- igen (91%) és 2- nem (8%) lett, tehát részletesebbek lesznek a fejezetek, viszont a nemmel válaszolók miatt minden rész elején fel fogom tüntetni egy +16-os jelzéssel, ha lesz durva tartalom.

U.i: Lenne egy olyan ötletem, hogy csinálnék egy 'Érdekességek' fület, amiben amolyan, kulissza titok féleségeket árulnék el a blogról, illetve akár kérdést is tehettek fel, ha szeretnétek, viszont ehhez visszajelzés kellene, tehát kommentben/chaten várom a véleményeteket! 

Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

Valami apró dolog motoszkált a fejemben, azt hiszem kezdtem észhez térni, amikor rájöttem, hogy az ágyamban vagyok, viszont arról halvány lila gőzöm sem volt, hogyan kerültem oda. Elég sokat aludhattam, ráadásul mélyen, mert kipihentebbnek éreztem magam, mint máskor, bár a lelki fáradtság sosem szűnik meg. Nem mertem megmoccanni, ezért először csak óvatosan, hunyorítva nyitottam ki jobb, majd bal szememet. A vakító fényesség miatt az első próbálkozásom kudarcot vallott, de másodjára már sikerült. Óvatosan felültem, és csak akkor pillantottam meg a szobám sarkában üldögélő személyt. Nem szerettem volna felkelteni a figyelmét, mert elsőre homályosnak és felismerhetetlennek tűnt, de a természet közbeszólt. Tüsszentettem, mire az illető, azaz Endrow felém fordult. Mégis mit keres itt? – hirtelen elkapott a pánik – Vajon a szüleim megtudtak valamit? Mi történt? – aprócska gondolatmenetem lefolytatása közben levegőért kapkodtam, a tüdőm mintha nehezebben jutott volna levegőhöz. 

- Zara – hangja olyan volt, mintha szívéről egy hatalmas kő esett volna le. Közelebb jött, majd az ágyam szélénél megállapodott. Képtelen voltam felnézni, egyelőre hátul, karjaimon támaszkodtam és próbáltam kitalálni, hogy tegnap este mi történt, de egy bizonyos pont után csak a sötétségre emlékeztem. Gondolom szeretette volna, ha legalább ránézek, elvégre a legalapvetőbb illemtani – és talán emberségi – szabály a szemkontaktus, főleg, ha a két fél kommunikációt folytat, márpedig ő beszélgetni próbált velem – Jól vagy? 

- Mi történt? – tekintve, hogy nem tudtam kitalálni az eseményeket, jobbnak láttam megkérdezni. 

- Nem tudom. Reggel beugrottam, hogy megnézzem jól vagy e, azok után, hogy tegnap úgy elrohantál és a szüleiddel a fürdőben, a földön fekve találtunk meg. Valószínűleg elájultál, de ezt szerintem már te is sejtetted. Remélem, hogy nem valami butaságra készültél éppen. 

- A szüleim? – pillanatnyi fáziskéséssel, de kiszűrtem a számomra legfontosabb részt – Ők találtak meg? Mit mondott nekik? Hol vannak? 

- Lassíts egy kicsit, Zara – mondta és igaza volt, de egyre több minden kezdett szöget ütni a fejembe – Először is az anyukáddal találtam rád, másodszor azt, hogy semmi komoly, talán csak nem ettél eleget, harmadszor pedig az apukád dolgozik, a mamád pedig hamarosan jön vissza. 

- És csak úgy itt hagytak önnel? – fakadtam ki, bár inkább meg kellett volna köszönnöm, hogy nem mártott be, holott sejthette, hogy nem csak egy véletlenszerű elájulásról volt szó.

- Igen. Egyébként tegnap pont azt akartam mondani, ugyebár, ha nem rohantál volna el, hogy nyugodtan tegezz. – bólintottam. 

- Sajnálom. Mindent sajnálok, én – dadogtam, s közben a hajamba túrtam – nem szerettem volna ezt az egészet. Nem tudom miért mentem el magához, vagyis hozzád. Nem akartam ebbe az egészbe belesodorni magam – vettem egy mélylevegőt, mert a hosszadalmas kitörésem közepette észre sem vettem, hogy nem lélegeztem – tehát butaság volt rabolnom az idődet. Rajtam már nem lehet segíteni – vettem halkabbra a hangerőt – hiába, már elvesztem. 

- Tudod, Zara – ült le az ágyam szélére – már az, hogy megkerestél is egy hatalmas lépés volt tőled. Tudom, hogy nehéz, de nem várhatod el magadtól, hogy egyből megnyílj előttem, illetve, hogy elsőre minden simán menjen, ahogy én sem várom ezt tőled. Ez egy lassú, de stabil folyamat, ami egyre csak könnyebb lesz, bár még a nehezénél tartunk. – tartunk, tartunk, tartunk. Többes számban beszélt, ami melegséget keltett bennem, mégsem tudom mire mondta ezt. 

- Mármint – muszáj volt rákérdeznem – hogy érted azt, hogy tartunk? 

- Ráléptél a jó útra, és nekem az a feladatom, hogy segítselek és elkísérjelek ezen az úton. – nem néztem rá, csak leszegett fejjel elmosolyodtam. Jól esett az, amit mondott, ahogy az is, hogy itt van. 

- Köszönöm. Nem vagyok biztos magamban, egy tettemben és szavamban sem, de hálás vagyok mindenért. 

- Elmondanád, hogy miért menekültél el tegnap és mi történt aztán itthon? Amikor rád találtunk megvizsgáltalak, de nem találtam semmilyen rendellenességet. – felsóhajtottam, de csak képzeletben, mert leplezni szerettem volna félelmemet. Beszélnem kellett neki a tegnapról, mert csak így tehetett értem bármit, csak így érthetett meg. 

- Hazajöttem – szerintem eddig ő is kitalálta – és felmentem a szobámba – Zara, térj a lényegre, menni fog - Eléggé kiborultam a rendelőben, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Mármint félek. Félek a gyógyulástól, főleg, hogy csak egy nagyon mélyen elrejtett, aprócska szikra hisz benne, amely a szívemben pattog. Félek tőled, de ne értsd félre, nem, szóval – hosszan kifújtam a levegőt – érted. Tehát, hazaértem és felbattyogtam a szobámba, aztán rám jött az éhesség – közben magam elé néztem és néha rá-rá pillantottam. Ettem mindenből, ami az utamba került, nagyon éhes voltam, a kaják pedig túl csábítóak voltak – közben nagyokat nyeltem, s egy könnycseppem is útnak eredt - Nem foglalkoztam a mennyiséggel, csupán a számba tettem, ami jól esett, utána pedig rosszul éreztem magam – elcsuklott a hangom. A lábamat felhúztam és lehajtottam a fejemet. Összegömbölyödve hintáztam az ágyon, mint valami elmebeteg, intézetbe való ember. 

- Bíznod kell bennem, folytasd. – hangjában határozottság és egy kedvesség lakozott, mint mindig, amikor kért tőlem valamit.

- Én nem bírtam elviselni azokat a kínzó gondolatokat. Képtelen voltam rá – ráztam a fejem zavarodottan, könnyes szemekkel – Nem hagytak békén – már úgy tűnhettem, mint egy idegbeteg – egyre csak azt hajtogatták, hogy meg kell szabadulnom ettől a feleslegtől, ha egyszer vékony akarok lenni. Aztán meg kell büntetnem magam, mert megint megszegtem a szabályaikat. – zokogtam. 

- Mit tettél? – kérdezte. 

- Amit kellett – néztem végre szemébe – megtettem - Engem nézett, majd a szoba sarkába helyezte tekintetét. Nem tudtam tovább folytatni, ezért vártam, hogy ő mondjon valamit.

- Hánytattad magad? – ez volt az a szó, amit én képtelen voltam kiejteni, pedig tudtam, hogy erre várt. Bólintottam. – Korábban is csináltál ilyet? 

- Igen, előfordult. – már nem volt visszaút. 

- Milyen gyakran? – érezte, hogy ha nem kérdez, nem kap pontos választ, ezért inkább átvette az irányítást. 

- Alkalmanként, ha falási rohamom volt, vagy – abbahagytam. 

- Vagy? 

- Vagy, ha dagadtnak éreztem magam, és bűntudatom volt. – átléptem a saját határaimat, de már teljesen mindegy volt. Talán olyat mondtam, amire nem számított, elvégre attól, hogy valakin van néhány karcolás, még nem feltétlen vannak étkezési zavarai, de nálam sokkal összetettebb a dolog. Nem mondott semmit és én sem. Nem volt mit mondanom, bár a legfontosabb dolgot kihagytam. Lentről ajtócsapódás hallatszott, majd nem sokkal később anya jelent meg a szobám ajtajában, ahonnan azonnal felém rohant és magához húzott. 

- Zara, kicsim, annyira aggódtam érted – nyomott puszit fejemre – mégis mi történt? Jól vagy? Talán el kellene mennünk orvoshoz. 

- Anya, – toltam el magamtól – nagyon jól esik, hogy aggódsz értem, de már jól vagyok, és itt van Endrow doktor, ahogy hallottam már meg is vizsgált, semmi bajom. – rá nézett, majd ismét rám. 

- Tudom – sóhajtott -, de talán más orvosra lenne szükséged kicsim. Nem mintha bírálnám az ön szakértelmét. 

- Már pedig én nem vagyok hajlandó más orvoshoz menni! – ugrottam ki az ágyból és berohantam a fürdőbe, hogy felkapjak egy másik ruhát. Kilépve a helységből mindketten az ágyamnál ültek, szótlanul – Csak arról van szó, hogy tegnap este nem ettem semmit. Későn értem haza, emlékszel? ! – folytattam kissé szarkasztikus hangnemben. 

- Emlékszem, sőt, ha már így felhoztad, mesélhetnél, hogy hol jártál tegnap és miért jöttél olyan későn? – elfordultam és az egyik fiókban kezdtem kutatni a semmi után. 

- Egy barátnőmmel voltam és megfeledkeztem az időről. – a flegmaság egyre inkább kezdett eluralkodni rajtam, Endrow viszont viccesnek találta a helyzetet, amit anya is észrevett.

- Megkérdezhetem, hogy mi ilyen vicces, doktor úr? – förmedt rá az orvosra, aki valószínűleg a tényt boncolgatta, miszerint egy barátnőmnek neveztem. 

- Semmi – mentegetőzött – csupán most fedeztem fel, mennyire is hasonlítanak egymásra. 

- Elnézést, nem akartam letámadni – érdekes, hogy a kisugárzásában lévő nyugodtság, mekkora hatással van mindenkire – csak nagyon aggódom Zará-ért. Ő az egyetlen lányom, nem tudom, van e gyereke, de… - 

- Nincs – vágott közbe -, de megértem. 

- Köszönöm – igen, ebben is hasonlítottunk anyával – Hozok fel valami enni kicsim, rendben? 

- Ühüm – bólintottam. Anya kiment, s ismét ketten voltunk a szobámban. Egy ideig kellemetlenül pillantgattam mindenfelé, majd lehuppantam.

- Lassan mennem kell. – Mi? Ne! 

- Ne! – miután tudatosult, hogy hangosan is kimondtam, korrigáltam – Vagyis, máris? Nem akarok egyedül maradni. – nem mehetett még el. Szükségem volt rá, azok után, ami tegnap történt. 

- Itt lesz a mamád, és nem leszel egyedül. – mondta.

- De az más. Amikor önnel – megráztam a fejem – veled vagyok, akkor szabadnak érzem magam. Nincsenek velem a démonjaim, nem félek, és nem vagyok rosszul az undortól, amit magam iránt érzek. Egyszerűen olyankor biztonságban érzem magam. – talán nem ideillő vallomásom befejeztével, könyörgően pillantottam rá, majd odasétáltam és megöleltem. Először szorosan öleltem magamhoz, majd egyre bizonytalanabbá váltam, de karjaival ő is magához ölelt, és életemben először biztonságban éreztem magam.

XI. fejezet - Soha

Sziasztok!

Hűha, nem is tudom mit mondjak nektek, de az biztos, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül. Tehát amennyiben még kíváncsiak vagytok rám, szeretnék érdemleges magyarázatot adni eltűnésemre. Nem hiszem, hogy érdekel titeket, de van egy kis problémám a gerincemmel, és nemrégiben jártam orvosnál, ahol nyersen -  a lehető legkeményebben - kaptam meg a rossz híreket és ez annyira letört, hogy konkrétan élni sem volt kedvem. Tudom, ez nem mentség, de hihetetlenül elvette az energiámat. Aztán. Volt egy félig megírt fejezetem, ami eltűnt, ezzel teljesen elvágva az utolsó idegszálamat is, úgyhogy kellett pár nap, mire nyugodtan le tudtam ülni írni. Szóval remélem megbocsájtotok, és nem utáltok nagyon, illetve azt is remélem, hogy elnézitek ezt nekem. 

Továbbá szeretném megköszönni a támogatást, a kommenteket, a feliratkozást, a díjakat és az interjú felkérést is! Elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért, és őszintén szólva ezek a dolgok, AZAZ TI tartottátok bennem a lelket! 

Ölel Titeket: Lisa Nowell xx

+16 - os rész ( nem túl durva, mivel nem tudom kinek mennyire jönne be, ha részletesebb lenne, de durvább, mint szokott! )

Hangja finom és megnyugtató volt. A higgadtság, ami belőle áradt átjárta a testem minden egyes porcikáját. Lélegzetem lelassult, bár még mindig akadozott volt, így csak szipogva jutottam levegőhöz. Csábított a gondolat, hogy kimenjek, mégpedig azért, mert bizalom és biztonság sugárzott felőle, mégsem voltam rá képes. Nem tudtam volna újra a szemébe nézni azok után, amit tettem. Eleve nem lett volna szabad ide jönnöm, sőt, már az első alkalommal sem lett volna szabad átengednem őt a falon, vagy egyáltalán elmenni. A magamfajtáknak el kell kerülnie a fehérköpenyeseket, mert mindannyian veszélyt jelentenek számunkra, én viszont ügyet sem vetve erre felkerestem, majd megmutattam neki a valódi énemet. Az énemet, amit senki sem ismer. 

- Zara…kérlek, gyere ki – kérlelt, de nem tettem meg – nem történt semmi, kérlek – nem tehettem, nem mehettem ki – kérlek. – csend következett. Valamiért a szavak elakadtak valahol félúton, pedig annyiféleképpen szerettem volna bocsánatot kérni. Szerettem volna meg nem történté tenni a mai beszélgetésünk eseményeit, és visszamenni az időben. Szerettem volna meghálálni neki minden felesleges percet, amit rám szánt. Igen, minden felesleges volt, mert én már menthetetlen vagyok. Senki sem segíthet rajtam, hiszen a sötétség minden boldogságot és emberi érzést kiölt belőlem, magával ragadott, s lehúzott a mélybe. Elvett tőlem mindent, ami számított. Elvesztem. Kopogás hallatszott, ami a külső – a rendelő – ajtaja felől jött, mondjuk más kijárat nem volt, tehát csak ez az egy opció lehetett. Másodperceken belül az ajtó kinyílt, majd valaki belépett rajta, legalábbis a lépésre emlékeztető hangokból erre következtettem. Egy pillanatra a férfi megállt, és valószínűleg Endrew-ot méregette, elvégre elég furcsa helyzetben, még mindig az ajtóra tapadva állt. 

- Zavarok? – kérdezte. Éreztem, ahogy az ajtóról felszabadult a súly, tehát végre elment az ajtó elől. 

- Nem – mondta, és azt hiszem rendkívül kellemetlenül érezte magát, én pedig megragadtam az alkalmat és kirontottam a helységből, át a rendelőn, a bejárat felé futottam. Valaki a nevemet hajtogatta, de nem érdekelt. Minden zavaros volt, de nem foglalkoztam vele, csak rohantam és az utcáig meg sem álltam. Kint már lassabbak voltak lépteim és lélegzetem is folyamatossá vált. 

***

Becsaptam magam mögött az ajtót és legbelül éreztem, hogy a szüleim fellélegeztek. Megérzésem nem csalt, mert amint bentebb léptem, megpillantottam őket az asztalnál ülve. Tekintetük égetet és sejtettem, hogy most valamiféle fejmosás következik, elvégre haza sem szóltam, hogy ilyen későn jövök, de igazság szerint nem így terveztem. Gyanakodva, szóval minél óvatosabban közelítettem, majd vártam, hogy mondjanak valamit, de nem tették.

- Sziasztok! – köszörültem meg a torkom.

- Zara, lassan tíz óra. Késő és sötét van, de problémám leginkább az utóbbival van. – mondta apa.

- Szólhattál volna! Apáddal aggódtunk érted. – folytatta anya.

- Tudom, tudom. Nem fordul elő többet. Sajnálom, de most felmennék, ha nem baj. Nagyon fáradt vagyok. – mondtam, majd anyu rám nézett a ’holnap még beszélünk’ pillantásával, adott egy puszit, s ott hagytam őket. Az szobámba érve végre, fáradtan huppantam le az ágyra. Gondolataim ezer felé szárnyaltak, és hiába próbáltam, egyszerűen képtelen voltam összeszedni a fejem. Ráadásul a nagy szétszórtság közepette, mind idáig észre sem vettem, hogy ma még nem ettem, ezért – mivel már lusta voltam lemenni kajáért – előhúztam az ágy alatt heverő, dugi kajás kosaramat, és elvettem az éjjeli szekrényről az ott heverő tálca süteményt, amit csak az imént pillantottam meg. Ledobtam a cipőmet a földre, majd kényelmesen – jelen esetben törökülésben – helyezkedtem és ettem mindenből, ami a kezembe akadt. Először betömtem a sütemény nagy részét, majd a kosárból előszedett croissant-tal, csokikkal, keksszel és más kalóriabombákkal folytattam. Amikor úgy éreztem, hogy már tényleg jól laktam – azaz rosszullétig ettem magam -, hátradőltem és a plafont kezdtem el bámulni, nem mintha bármi érdekes is láttam volna. A mellettem heverő telefomon egyfolytában rezgett, de voltak sejtéseim a hívás kezdeményezője felől, így inkább figyelmen kívül hagytam. Lassacskán a levegővétel is nehezemre esett, és csak akkor kezdett el tudatosulni bennem, hogy mennyit ettem valójában. Egy normális ember szerintem már régen kidobta volna taccsot, de én egyáltalán nem voltam normális, legalábbis mentálisan biztosan nem. Ilyen vagyok én. Olyan, aki, ha egész nap nem eszik, akkor bepótolja ezt két napi adaggal. Olyan, aki segítséget kér – bár fogalmam sincs mit is akartam valójában az orvostól -, majd jól lejáratja magát, e mellett pedig még más idejét is elveszi, teljesen feleslegesen. Itt vannak a szüleim is, akiknek lassan tizenhét évet raboltam el az életükből, a semmiért. Rám szánták a fél életüket. Rám, valaki labilisra, akár egy bomba, ami ketyeg és bármelyik percben felrobbanhat.

Már későre járt, így lassan zuhanyoznom kellett volna, ezért nagy nehezen felszedtem magam az ágyról és elindultam a zuhanyzó felé. Először a kabátot – ami még mindig rajtam volt -, majd a pólót vettem le. Ott álltam a tükör előtt, és legszívesebben összetörtem volna, hogy soha többet ne kelljen belenéznem, de nem tettem. Továbbra is csak ott álltam, és nem mozdultam. Hagytam, hogy a fájdalom olyan lassan járja át testemet, amennyire csak teheti. Éreznem kellett a fájdalmat. Szenvednem kellett. Ezt érdemeltem én, ez volt a sorsom. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, nem lesz hosszú életem, nem lesznek már barátaim, nem megyek már egyetemre, nem lesz már saját családom, nem utazom be a világot és végül, sosem leszek már boldog. A démonok megölnek engem, illetve egy részemet már meg is ölték. Lehet, hogy a testem még itt van, de már semmi sem maradt belőlem. A lányból, aki igazándiból voltam. Elveszettem őt. Elvesztettem Zarát, a lányt, aki boldog volt. A lányt, aki tudott őszintén mosolyogni. A lányt, akinek voltak barátai. Meghalt és most őt gyászolom. Könnyes szemmel néztem, hogy volt és nincs. Az egyik legrosszabb dolog a világon az, ha valami megváltozik, elveszik és tudod, hogy már semmi sem lesz a régi. A változás velünk, emberekkel jár, mégis olyan nehéz elfogadni. Minden másodperc különbözik a többitől, minden másodpercben változnak a dolgok, és soha többé nem lesznek a régiek. Soha.

Térdre rogytam, és igyekeztem megkapaszkodni valamiben, hogy ne essek össze teljesen. Ekkora már könnyek hada borítottak be arcomat, lélegzetem ismét akadozottá vált. Ott voltam én, egy kislány a nagyvilágban, ott hevertem a fürdőszoba közepén, egyedül, magányos, összetörten. Feketére festett körmeim kitűntek a fehér kagylóból, még, ha bőröm színe nem is. Kezeimmel erősen megtámasztottam magam, hajamat hátra túrtam, majd a vécé fölé hajoltam. Egyik kezemet elemeltem, majd a lehető legdurvábban számba dugtam, amilyen mélyre csak tudtam. Elértem célomat, éreztem, ahogyan a forróság járja át torkomat, majd kijött belőlem minden, amit az elmúlt egy órában megettem, de ez még mindig nem volt elég. Ujjaimmal ismét a számban kotorásztam, majd a maradék étel is utat tört magának. Már semmi sem volt a gyomromban, de mindez nem volt elég, addig kínoztam magam, amíg végül kezemet vér borította. Köptem egyet, majd felálltam és a tükörbe nézve rádöbbentem, hogy a vér a számból jön, pontosabban a torkomból, vagy valahonnan lentebbről. Egyszerre félelem és démonjaim beteljesedett vágyának ’öröme’ járta át testemet. Szemeim ismét könnyben áztak, egyszerűen tehetetlen voltam. Korábban sosem történt még hasonló, és ez volt az, ami leginkább aggasztott. Kimostam a számat, majd letakarítottam mindent, pontosabban eltűntettem a nyomokat – majd hirtelen mintha megszédültem volna, s a következő pillanatban már a földön hevertem. Mi történik velem?

X. fejezet - 'Beautiful'

Sziasztok! 

Ismét szűkösen, de meghoztam az igencsak rövid, új részt! Az előzőhöz nem sok komment érkezett, ami kicsit bánt, de sebaj, ettől még nem áll meg a világ. A nemrég kapott kritika miatt a bejegyzések betűszíne és az oldalak változnak/tak, de gondolom ezt Ti is észrevettétek! Ha van időtök jöhet hideg-meleg - persze kulturáltan -, mindent elfogadok! Ja, és mielőtt elfelejtem: A kritikában említették az értelmetlen mondatokat, amik tényleg előfordultak, hiába nézek át minden rész többszörösen. Amennyiben ilyesmit tapasztaltok, nyugodtan szóljatok Ti is! 

U.i: A bejegyzés címe csak részben utal a bejegyzésre, konkrét említés nincs róla, de az utolsó sorokkal kapcsolatosak, hátha valaki felismeri őket. :D

Jó olvasást! Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

- Te aztán tényleg éhes voltál. – nézett rám apu. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, nem is vettem észre, hogy bárki is lenne itthon, nem még, hogy pontosan a hátam mögött. Szavai megijesztettek, eszembe juttatták, hogy egy cérnaszálon tornázok, ami bármikor elszakadhat.

- Farkaséhes voltam. – félelemnek már szinte nyoma sem volt a hangomban. Bíztam benne, és tudtam, hogy ő lenne az utolsó, aki ártana nekem, még, ha sejtene is valamit. 

- Csak nyugodtan kicsim, egyébként is rád fér néhány plusz kiló. – elsétált, én pedig gyorsan a kukához futottam és kiköptem a számban lévő ételt. Mégis miről beszél? Egy az, hogy ezzel rávilágított arra, hogy hízni fogok attól a sok kajától, amit megettem. Kettő pedig, hogy szerinte túl vékony lennék? Nem lát? Hiszen úgy nézek ki, mint egy magasra nőtt tehén, fogynom kellene mintsem híznom. 

***

- Jó napot! – köszöntem a lehető legkedvesebben. Kezével intett, hogy menjek be, ezért így tettem, majd gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Hogy vagy? – mosolygott kedvesen, a megszokotthoz híven. Vajon mű? Mármint a mosolya. Vagy tényleg ilyen felszabadult és vidám? Egyáltalán lehet valaki mindig boldog? Férfias, mély köhögésre lettem figyelmes. Felé fordítottam a fejem, majd türelmes, mégis sürgető tekintetével találtam szembe magam, ami rajtam időzött. 

- Elnézést – bírtam szóra magam, hatalmas küszködés árán – Jól, köszönöm. – talán képtelen voltam rátérni a lényegre és beszélni az igazságról, vagy csak a megszokás miatt, de hazudtam neki.

- Mindig máshol járnak a gondolataid, igaz? – bólintottam, kicsit feszengve a székben – Min gondolkozol? Őszintén. – kedvesség, és egyúttal parancs vezérelte szavait. 

- Hát – mégis hogy fogalmazzam meg, hogy mit műveltem az előbb? Nyeltem egyet. – Az járt a fejemben, hogy Ön mindig mosolyog – ebből csak rosszul jöhetek ki, mintha egy öt éves szavai lennének – és, mégis őszinte ez? 

- Igen, az. Miért? Egyébként, mindig mondd ki, amit gondolsz, ne kelljen kérdeznem, úgy sokkal egyszerűbb lesz. Legyen az bármi, mondd ki! 

- Én biztosan nem lennék rá képes. Nem fájdulnak bele az arcizmai? – ez gúnyosabbra sikeredett, mint szerettem volna, néha, mintha az eszem és a szám külön útón járnának. 

- De, képes leszel rá - váltott át kedvesre, bár nem mintha eddig nem lett volna az, most mégis más rejtőzött a hangjában – Csukd be a szemed és helyezd magad kényelembe. Nyugodtan dőlj hátra, vagy feküdj le – úgy tettem. – Idézz fel egy régi, szép elméket, és meséld el nekem. – fogalmam sem volt, hogy mit teszek, jobban mondva teszünk, de engedelmeskedtem neki. 

- Kislány voltam még, talán hat éves lehettem. Egy különös helyre mentünk nyaralni, azt hiszem Olaszországba. A szüleim még friss házasok voltak, jobban sugárzott belőlük a szeretet és a boldogság, mint valaha. Anya a parton ült, amíg apával a víz szélén kergetőztünk. Azt mondta, hogy olyan gyönyörű vagyok, mint anya, ő pedig a legboldogabb és legszerencsésebb ember a földön. Minden olyan felhőtlen és színes volt. Imádtam az ott töltött időt, mert a dolgok teljesen máshogy mentek. Meglehet, hogy még most is ugyanolyan, és csupán én változtam. Nem tudom. Viszont azt igen, hogy ha lehetőségem lenne elölről kezdeni, nem haboznék. – mondandóm befejeztével tűnt csak fel, hogy beszédem alatt végig felfelé kunkorodtak ajkaim.

- Miattuk teszed ezt? – tudtam, hogy mire gondol, mégis értetlenkedtem.

- Mire gondol? 

- A színjátékra. Láttam őket, téged, és a beszédükből arra következtetek, hogy fogalmuk sincs a betegségedről. 

- Nekem sincs túl sok fogalmam róla. – szemeim továbbra is csukva maradtak, viszont minél inkább közeledtünk a témához, annál inkább nyugtalanabb voltam. Eddigi nyitottságom szertefoszlott, hirtelen zárkózottá váltam. 

- Mit történt a kezeddel? Mit tettél? – komolyabbra váltott, ahogy érzékelte a rajtam lévő nyomást.

- A bűneim jele. A megérdemelt büntetés, ami a hibáimért járt – egyre feszültebb lettem – Zara egy rossz ember, rengeteg hibával, és szabállyal, amelyeket megszeg. Meg kellett őt büntetnem, és, ha nem tanul belőle ez csak súlyosabb lesz! 

- Milyen hibákért? Miféle súlyosítás? Miért beszélsz egyes szám, harmadik személyben? 

- Milyen hibákért? ! – nevettem fel gúnyosan – Először elég egy kevés, egy icipici fájdalom, aztán minden egyre erősebb lesz, a késztetés nem múlik, nem elég, egészen addig nem, amíg nem fáj. Fájnia kell, szenvednem kell, mert ezt érdemlem. Tudom mit szabad és mit nem, de azok a rohadék démonok nem hagynak engem, addig nem tűnnek el, amíg nem teljesítem, majd, ha megtettem, már csak a fájdalom marad. Jó kis párost alkotunk együtt. – tekintetemmel továbbra is a plafon felé szegeztem, de már nyitva voltam szemeim. 

- Mit mondanak neked? 

- Mindent. Te sosem voltál elég jó, és nem is leszel – ismételtem a fejemben felcsendülő hangokat -. Egy senki vagy, egy dagadt senki, akit nem szeretnek. A világnak nincs rád szüksége, nem fogod fel? A szüleid számára is csak egy teher vagy, egy semmirevaló éhen korász, aki szégyent hoz a fejükre. Szégyen, ez vagy te! Állandóan zabálsz, ebből áll az életed. Nézz a tükörbe! Mit látsz? Tudod, hogy nem lett volna szabad ezt tenned, nem ehettél volna, de te megtetted. Ettél. Keveset, vagy sokat, teljesen mindegy, mert megtetted. Senkid nincs. Egyedül vagy. Ön ezt nem érheti… Nem hagynak engem élni. Eltűnnek, de aztán visszajönnek és végtelenül mély bűntudatot keltenek bennem. A legszomorúbb pedig, hogy igazuk van. Egy kislány vagyok a nagyvilágban, akinek nincs semmije és senkije. Nem szeretnek és én sem szeretek. Az egyetlen érzés, ami bennem van, az a gyűlölet, amit magam iránt érzek. Bántottam magam, mert ezt kellett tennem. Felszabadított. Nem tartott sokáig, és nem lettem tőle boldog, de szabadnak éreztem magam. Nem adtam fel, mert sajnálom őket, akik az életüket adnák értem, de tudom, hogy nem fog örökké tartani. Eljön majd a pillanat, amikor nem tudok majd tovább tűrni, nem leszek képes küzdeni, és feladom. Nem úgy, ahogyan eddig, nem lesz olyan részem, ami még küzdene, nem érdekel majd semmi, csak az örök szabadság. – ziháltam. Sírtam. A tüdőmbe beáramló levegő útját, mintha elzárták volna, minden egyre zaklatottabb lett. 

- Zara, nyugodj meg. Figyelj a hangomra! – parancsolta, de már rég elvesztettem az irányítást – Erős vagy! Gyerünk, küzdj, jobb vagy náluk! – kiabált, s ekkor már lábaim előtt hevert. 

- Nem megy. – zokogtam. Könnyeim patakokban ömlöttek. Éreztem közelségét, hangját és illatát, de képtelen voltam ránézni, illetve, hiába tettem, mert minden homályos volt. Minden villámsebességgel történt, felálltam és félre löktem őt. Valamit szólt, de az agyam képtelen volt feldolgozni a felé érkező jeleket. Közeledett, én pedig hátráltam, majd megpillantottam egy ajtót a sarokban. Rohamos sebességgel arra vetettem az irányt, berontottam, majd magamra zártam az ajtót. Egy mellékhelység volt, mosdóval és egy kis székkel, de az ülőalkalmatosság helyet a földre csúsztam és szabadjára engedtem a bennem felgyülemlett, már félig meddig felszínre hozott érzéseimet. Éreztem, hogy ajtónak tapasztotta magát, de inkább nem mondott semmit. Annyira sajnáltam a történteket. Sajnáltam, hogy így viselkedtem, és azt is, hogy hagytam magam engedni a csábításnak. Ő valószínűleg tudta mit csinál, és tudat alatt én is tisztában voltam vele, mire készülök, mégis túl mélyre süllyedtünk. Ahogyan megérintett a gondolat, úgy az erről való beszéd is. Sosem mondtam el senkinek, és most, hogy itt volt rá az alkalom, ismét elszúrtam. Szégyelltem magam, főleg azért, mert erőszakosan és durván viselkedtem vele, mindazok ellenére, hogy nekem próbál segíteni. 

- Zara, kérlek, nyisd ki az ajtót. – hangjából inkább aggodalom, mintsem idegesség sugárzott. 

Vajon mit gondolhat most rólam? Csak szipogtam és nem feleltem semmit. - Every day is so wonderful, then suddenly it's hard to breathe. Now and then I get insecure, from all the pain, I'm so ashamed. You are beautiful no matter what they say, words can't bring you down....oh no, you are beautiful in every single way, yes, words can't bring you down, oh, no, so don't you bring me down today…

IX. fejezet - Sötét lelkű lúzer

Sziasztok!

Nagy sokára - kereken egy hét, ami általában öt nap szokott lenni - itt az új rész, a késlekedésért kárpótlásul viszont egy hosszú részt hoztam, remélem tetszeni fog! Ha valaki megijedne, nyugalom, semmiféle szerelem, és pedofília nem lesz a történetben, nincs ok aggodalomra! Köszönöm a feliratkozásokat, illetve a kommenteket, hihetetlenek vagytok! <3 

Jó olvasást! Ölel Titeket: 

Lisa Nowell xx

Totális sötétségre ébredtem, amire azt hittem, hogy még éjszaka van, de már közel sem voltunk hozzá. A sötétítő elhúzásával sem lett világosabb, mivel az időjárás dühös – azaz szeles és sötét – volt. Halk dörgések hallatszottak, amiből arra következtettem, hogy a vihar csak órákkal később fog ideérni. Hirtelen a fájdalomnál is rosszabb, kellemetlen érzés fogott el, ezért elkaptam a kezem és hátráltam egyet az ablaktól. Az égés. Kezem visszanyerte eredeti színét, viszont egy apró tollpihe érintésére is érzékeny volt. Egy szürke trikó, és az ahhoz tartozó alsónemű volt rajtam, amikor a tükörben való, saját magam firtatását félbeszakította anya. 

- Jó reggelt – szólt, de csak a tükörből néztem rá – Délután moziba megyünk, este pedig vacsorázni, van kedved jönni? 

- Programom van, de érezzétek jól magatokat – ez az, könnyen megy ez már neked – találkozom az egyik barátnőmmel, ha nem baj. 

- Kivel? Egyébként menj csak, nyugodtan – mintha megkönnyebbülés és öröm ült volna ki arcára – de a vacsorát nem hagyhatod ki! 

- Akkor, értem jöttök? 

- Majd üzenj, ha végeztetek – megsimította vállamat, és belenézett a tükörben tornyosuló hasonmásom szemébe – gyönyörű vagy. – mondta, majd kisétált a szobából. 

Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit néztem magamon, de muszáj volt, mintha odaragasztottak volna. Máskor, kerülök minden lehetséges módot arra, hogy szembe kelljen néznem magammal, most pedig pont az ellenkezőjét tettem. Mit teszel magaddal, Zara? – ismételgettem gondolataimban a kérdést. Számomra is felfoghatatlan, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, s miért pont én. Soha, semmi jel nem árulkodott arról, hogy egyszer ide kerülhetek, most mégis itt vagyok. Minden nap úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és hazugságokkal áltatom a családomat. Eljátszok valakit, aki tulajdonképpen nem is én vagyok, a családom pedig nem ismer engem. Az igazi Zará-t. Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy ezt értük teszem, közben mégis furdal a lelkiismeret, hiszen valójában tudom, hogy nem cselekszem helyesen. Az életem felét elvesztegettem felesleges dolgokra, hitegettem és hazudoztam. A legrosszabb pedig, hogy nem csak a saját életemből vesztegettem el az időt, hanem az övékből is. Ők szeretettel vártak, és neveltek engem. Belém fektették a hitüket, a bizalmukat, a szeretetüket, feláldoztak mindent az ő egyetlen lányukért, én viszont semmit sem adtam, pontosabban adhattam ezért cserébe. Éreztem, hogy könnyek sorakoznak, szabadjára engedésükre várva, ezért feleszméltem gondolataimból és durva, szinte már szúró mozdulatokkal megdörzsöltem szememet. A szekrényemhez léptem, és az időjárásra gondolván igencsak nehéz döntés elé állítottam magam, de végül egy bőrhatású passzos, fekete nadrágot, egy pamut pólót és a vastag talpú sneaker cipőmet választottam. Úgy festettem, mint egy százkilencven körüli – mivel a cipő magasított, az amúgy is magas termetemen – metál csaj, holott csak egy sötét lelkű lúzer vagyok. Megfésültem a hajam, illetve feltettem a szokásos sminket, amihez kivételesen egy kis szemtus és a szúrós, mogorva tekintet is társult. Nem, mintha rossz kedvem lett volna, csupán jó érzés volt elrejteni az éppen darabokra hulló belsőmet. 

- Hova mész? – kérdezte apu, mintha nem tudta volna, holott kétlem, hogy anyu ne számolt volna be neki. 

- Találkozom egy barátnőmmel. – néztem rá, mindféle arckifejezés nélkül. 

- Kabátot ne felejts el vinni – szólt, a tipikus anyai óvakodás megtestesítőjeként – és majd írj- folytatta apa. Bólintottam és kiléptem a házból. Kint nem volt meleg, de hideg sem, a szél erősen, mégis finoman mozgatta a levegőt. Felszálltam az éppen arra járó buszra, kapcsoltam zenét, majd az üveget tanulmányozva belemerültem gondolataimba.

Ott álltam. Az épület falai ridegnek és veszélyesnek tűntek egy olyan ember számára, mint amilyen én is voltam. Egy pillanatra meginogtam, majd határozott mozdulatokkal megindultam a bejárat felé. Gyenge, hófehér kezem megragadta a hideg, fémes kilincset, majd kinyitottam az nehezen nyíló ajtót és beléptem. Bent sürögtek, forogtak az emberek, a maradék pedig sorban állt az információs pultnál. Átvágtam magam a tömegen, és az épület térképének tanulmányozása után elindultam a lépcső felé. Erre már kevesebben voltak, csak itt-ott kaptam el egy darabkát az éppen elsuhanó testekből. A lámpák nem égtek, szinte az esteivel megegyező sötét volt, az eső pedig egyre sűrűbben fedte be az ablakokat. Fogalmam sem volt, hogy a jó irányba tartok, vagy, hogy egyáltalán tudom e, hová tartok, simán csak mentem, amerre lehetőségem nyílt. A folyosó, ahol épp elhaladtam vidám, és színes volt. Mindenhol barátságos ábrák és mesefigurák jelentek meg, beleértve a falakat, az apró asztalokat és székeket. A gyerek részlegen jártam. A végére érve egy kereszteződésben találtam magam, ahol a két oldalamon és szemben nyitott üvegajtók álltak. Valamilyen indítatásból jobbra indultam, de, ahogyan az egész utamnak, így ennek sem volt túl sok oka, és értelme. Jobbomon kortermek sorakoztak, amíg a másik oldalon kilátás nyílt az udvarra. Az első szobában egy lány ült, felhúzott térdekkel, melyek karja szorításában voltak. Arca fáradt és frusztrált volt, fekete, hosszú haja kócosan lógott vállára, és mindössze egy fehér alapú, kék pöttyökkel díszített hálóinget – vagy inkább korházi ruhát – viselt. Egy fehér köpenyes, pocakos férfi állt előtte, oldalán egy összetört, ideges nővel. Szemei könnyekkel teltek. A köpenyes rám nézett, én pedig sietősen tovább álltam. A többi teremben is hasonló öltözetű, lehangolt lányok és fiúk voltak – bár utóbbiból mindössze kettőt láttam. Ismét egy fordulóhoz értem, ahol egy házaspár – gondolom – vitatkozott a gyerekével. 

- Nem, én nem fogok itt maradni. Kérlek, apa, legalább Te ne engedd, kérlek. – zokogott a lány, szinte már levegőt is alig kapott. 

- Sajnálom, Cindy – nézett megbánóan az apja, és látszott rajta, hogy ő sem szeretné ezt, de mintha muszájt parancsoltak volna – ígérem, mielőbb hazajössz majd. Egyre nehezebben vettem a levegőt, amikor észrevettem, hogy három szempár szegeződik rám. Zavarodottságomban lehajtottam a fejem, és egyenesen mentem tovább.

Üvöltő kisgyerekek, könyörgő tinédzserek, mindenhol elhagyatottság és magány, komorság és fájdalom. Ez a hely ettől rosszabb nem is lehetett volna, bár lehet, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen. Sok jót hallottam erről az intézményről, szinte a legjobb a városban, mégis belülről olyan más az egész. A fehér ajtók tömkelege után elérkeztem ide, utam céljához. Az ajtóra vésett, „ Dr. Endrow Stone „ feliratot bámultam, illetve az alatta kifüggesztett rendelési időt. Igazából a neten már utána néztem, onnan is tudtam meg, hogy a másik helyen – ahol tegnap voltunk – csak ritkán rendel. Biztos, hogy akarod ezt? – szólalt meg bennem egyik démonom. Felemeltem a kezem, és ökölbe szorítva az ajtóhoz emeltem, aztán tétováztam pár pillanatig. Újra odaemeltem, amikor, mielőtt bármit is csinálhattam volna, kinyílt az ajtó, és ő állt előttem. Egy pillanatig mindketten megvoltunk illetődve, majd megtörte a csendet. 

- Zara? Hát te? – hangjában meglepődöttség és talán egy kicsi öröm rejtőzött. 

- Nos, én lennék – tettem ki kezeimet, mint aki bemutatja magát, és meghúztam a vállam – emlékszik rám?

- Tegnap óta? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és félmosolyra kunkorította száját.

- Nem, vagyis de, gondolom, sok beteggel találkozik. 

- Igen, sokkal, de a te eseted a különösebbek közé tartozik. Gyere be. – bementünk. 

A hely nyugalmas és kényelmes volt. Igaz, a falak színe a többivel egyezett, mégis a benne lévő fotelek és földön heverő párnák, a falon lévő képek, és az illat magával ragadta az embert. Nem volt rajta köpeny, sőt semmi fehér, egyszerű, hétköznapi ruházatot viselt. Leült az egyik fotelba, majd megütögette a másikat, jelezve, hogy menjek oda. Annyi gondolatom támadt hirtelen, azt sem tudtam mi fog történni, és kezdtem megbánni, hogy eljöttem ide, ráadásul úgy, hogy fel sem hívtam. Összetalálkozott a tekintetünk, éreztem, hogy az én megszólalásomra várunk, de képtelen voltam bármit is kinyögni. 

- Én – dadogtam – nem igazán tudom, hogy miért jöttem ide – sosem éreztem magam ennyire zavartnak – szóval, talán felesleges az idejét rabolnom. 

- Miért gondolod így? Gondolj arra, amire az elhatározásnál tetted – őszintén, azért jöttem ide, mert reményt adott arra, hogy egyszer minden jobbra fordul, de aztán rájöttem, hogy már hiányozna nekem ez a betegség, ha véget érne – vagy, meséld el az igazságot.

- Nem – megráztam a fejem – nem megy. Sajnálom. Szeretném, de nem.. 

- Semmi baj – hangja megnyugvást jelentett, azt hittem el fog küldeni, elvégre mit kezdjen egy olyannal, aki nem hajlandó megszólalni? Végül is nem az ő érdeke. – Mindig is arra vágytam, hogy beteg emberekkel foglalkozzak. Olyanokkal, akik mentális betegségekben szenvednek. Gyermekkoromban elég sok rossz dolog történt a családomban, és a húgom belebetegedett ebbe az egészbe. A szüleim nem foglalkoztak vele, észre sem vették, én viszont sejtettem, hogy segítségre szorul. Szenvedett. Rengeteget szenvedett. Nem ezt a sorsot akartam neki, nem is ezt érdemelte, ezért igyekeztem mindenben a segítségére lenni. Felkerestünk együtt egy orvost, és velem is rengeteget beszélgetett. Idővel elköltöztünk otthonról, és a helyzet egyre csak jobb lett. Sokkal nyitottabb és felszabadultabb lett. Talált barátokat, férjhez ment, és most két gyereket nevel. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert nem volt az, viszont nem is lehetetlen. Ez a legfőbb oka annak, hogy ezt a pályát választottam magamnak. Rengeteg szakember van, akik felszínesek és bábúként bánnak a betegeikkel, én viszont igyekszem tőlem telhetően a legtöbbet megtenni értük. Az életem legcsodálatosabb percei azok, amikor azt érzem, hogy tudok a boldogságukért tenni, illetve az, amikor ki tudom húzni őket a gödörből. Nincs feleségem, sem gyerekeim, és az egyetlen az kárpótol ezért, az az érzés, amit a páciensek adnak nekem. – szótlanul hallgattam mindegyes szavát. A fejemet a támlára hajtottam, lábaimat felhúztam, és úgy ültem ott, mintha csak egy mesét hallanék. Nem értettem, miért mondja ezt nekem, viszont ezzel növelte a felé érzett bizalmamat. Hittem neki, és úgy éreztem, ő tényleg szívből csinálja a dolgokat. 

- Nem tudom, mit mondhatnék, köszönöm – jó volt nem otthon lenni, kiszakadni a mindennapokból – mármint a bizalmat. Tudja én, - ordításom félbeszakította mondanivalómat. Hozzáértem valamihez, a bőröm pedig égni kezdett, akárcsak tegnap, frissen az eset után.

- Jól vagy? Mi volt ez? – aggodalmaskodott. 

- Igen, csak beleütött a fájdalom a kezembe. Tudja, - folytattam, amit az előbb félbeszakítottam – fogalmam sincs, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, miért lettem ilyen, és hogyan változtathatnék – lélegzetem akadozott, a torkomban egy növekedő gombóc miatt alig jutottam levegőhöz – egyedül vagyok. – nyögtem ki az utolsó szavakat, mielőtt végleg elakadtam volna. Szemeim könnyekkel teltek, bár ez már megszokott volt. 

- Nem vagy egyedül – gúnyos mosolyra húztam a számat. Annyiszor hallottam már ezeket az üres szavakat, most mégis, mintha megtöltötték volna őket. – Ne hagyd, hogy irányítsanak, te parancsolsz magadnak. Te uralkodsz és nem ők. Letöröltem könnyeimet és válaszolni készültem, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Kicsim, jól vagy? Nem írtál, már aggódtunk érted! Hova menjünk? – nem is hagytak szóhoz jutni. 

- Bocsánat, megfeledkeztem magamról. A híd és a vár között, a sétáló utca szélén leszek – még az kellene, hogy idejöjjenek. 

- Rendben, ott találkozunk, vigyázz magadra! – majd kinyomta. 

- Nem tudnak róla, igaz? Semmiről sem tudnak. – bólintottam. 

- Köszönöm – hálás voltam neki – mindent. 

- Ezen nincs mit köszönnöd, egyelőre nincs. Látlak még, ugye? 

- Azt hiszem. – összeszedtem magam és ott hagytam az épületet. 

Kint szemetelt az eső, és már lassan sötétedett. Így utólag örültem neki, hogy elvittem magammal a bőrdzsekit. Legszívesebben maradtam volna, de így is sok időt töltöttem ott, ez a pár óra, mintha pár perc lett volna. Felkeltette bennem a reményt, mintha esélyt adott volna a boldogságra, mégis, mindez addig tartott, amíg nála voltam. Most, hogy ismét visszalépek a rendes kerékvágásba, kilépek a zajos, veszélyes világba, újra csak egy lány vagyok, aki elveszett a nagyvilágban. Olyan, mintha ő lenne az energiaforrásom, és minél távolabb kerülök tőle, annál gyengébb, és elhagyatottabb leszek. Pont átértem a zebrán, amikor egy autó rám dudált. Megkönnyebbülten - hogy végre nem kell az esőn lennem – beszálltam. 

- Na, milyen volt? – szólt izgatottan anyu.

- Jó, szuper. – nem mintha, a hangom is ezt tükrözte volna. 

Az út további részében nem beszélgettünk, mert anyának közbe jött egy hívás, én pedig nem hoztam szóba újra a témát, miután befejezte. Az utcán esernyővel a kezükben lézengő, sötét alakokat láttam, a lámpák már égtek. A híd is gyönyörűen ki volt világítva, a mellette tornyosuló hatalmas épülettel egyetemben. Minden olyan szép lett volna, ha az időjárás nem lett volna ilyen zord. Szüleim elegánsan felöltöztek, én pedig csak akkor eszméltem rá, hogy már nem fogunk hazamenni, így hát vizesen - mint egy ázott kutya - szálltam ki az autóból. Az étteremben mindenki megbámult, és valójában jogos volt a viselkedés. A megszokottól eltérően most semmi kedvem nem volt mosolyogni, és álcázni magam, egyszerűen csak voltam, ha kellett kedvesen válaszoltam, de nem festettem arcomra görbe vonalat. 

- Nem vagy egyedül – Nem vagyok egyedül. 

„I don't feel strange, it's more like haunted

Another moment trapped in time

I can't quite put my finger on it

But it's like a child that was left behind” 

– Green day: "The forgotten"

VIII. fejezet - Égető érzés

Sziasztok!

Ez a rész inkább párbeszédesre sikeredett, ami miatt kicsit különbözik a többitől. Köszönöm a kommenteket, igyekszem megfogadni a tanácsokat is - írta valaki, hogy leírhatnám, Zara miért lett beteg, úgyhogy ez is helyet fog kapni, bár ennek nincs különösebb oka, illetve, talán esett már róla pár szó -,  és köszöntöm az új feliratkozót is! Betegeskedésem és vizsgáim miatt lehet csúszok egy picit a következő résszel, de az is lehet, hogy pont emiatt előbb hozom. 

Jó olvasást! Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx

Tíz perc sem telhetett el, amíg a doktor ismét kilépett a fehér ajtó mögül. Gyomrom görcsben állt. Egyre nagyobb nyomás nehezedett rajtam. Odalépett hozzánk, majd megkérte a szüleimet, hogy nélkülem fáradjanak be, mert csak velük szeretne beszélgetni. Abban a pillanatban fel sem fogtam mi történt, csak másodperces késésekkel esett el, hogy mit is mondott. Anyu még egy utolsó pillantást vetett rám, mielőtt belépett. Arca gondterhelt volt, biztos voltam benne, hogy ő is legalább annyira megijedt, mint én. Az ajtó bezárult, én pedig ezzel egy időben felugrottam a székről – igen, szó szerint – és óvatos léptekkel az ajtóhoz igyekeztem, majd az elsőre hideg, kemény fának tapasztottam fülemet. Tudtam, hogy a hallgatózás csúnya dolog, de muszáj volt kiderítenem, miért kellett külön bemenniük, nélkülem.

- Doktorúr, miért kellett külön bejönnünk? Zara már elég nagy, vagy valami baj van? – hallottam anyu aggodalmas hangját.

- Nem, nincs, csak önökkel is szeretnék váltani pár szót, vagyis inkább kérdezni néhány dolgot – apuék egy „rendben”- nel válaszoltak, majd ismét a férfi hangját lehetett hallani – A lányuk szokott furcsán, zavartan viselkedni? 

- Nem – mondta apu, de ő sem volt biztos a válaszban – nem igazán – Csak a szokásos tinédzser kori dolgok, de ezek is csak ritkán fordulnak elő. Csendes lány. – folytatta anya. 

- Szokott eljárni otthonról? – miért tesz fel ilyen kérdéseket? Biztos, hogy rájött az igazságra, édes istenem, ne tedd ezt velem, mondtam magamban, majd vetettem egy gyors pillantást a plafon felé. 

- Nem gyakran, de elmegy ide-oda. – attól féltem, hogy ők is gyanítani kezdenek valamit, a kérdések alapján. 

- Szoktak otthon beszélgetni? Megbeszélik a problémákat, jó a viszonyuk? – az első pillanatban még jelen lévő kedvesség kissé kezdett elszivárogni hangjából. 

- Igen, jó viszonyt ápolunk vele, és minden elmond nekünk, de, ha nem is, akkor legalább a feleségemnek. – annyi bizalmat fektettek belém és én mit adok vissza? Az égvilágon semmit. Minden második szavam hazugság, és a tetteim sem a valóságot tükrözik. Nekik akarok jót, mégis undorító, amit teszek. Nyikorgás hallatszik, valaki felállt. Gyorsan hátrálni kezdtem, de jól tudtam, hogy nem érek el a székekig, ezért a falon lévő hirdetések elé léptem. A fehér köpenyes lépett ki az ajtón, és intett, ezzel jelezve, hogy bemehetek. 

- Igazából semmit sem találtam nálad. Bár ezek a gyors vizsgálatok tévedhetnek, nem sok esélyt látok rá, hogy így lenne, viszont amennyiben ragaszkodnak hozzá, folytathatjuk a kivizsgálásokat – tartott egy kis hatásszünetet - A kérdések azért voltak, mert a fejfájás mögött stressz is állhat, de nem úgy vettem észre, mintha rossz lenne a családi háttér, tehát ez fogható az időjárásra, vagy bármilyen egyszerű tényezőre is. Az ember bonyolult lény. 

- Ezek szerint minden rendben? – lélegzett fel apu, amilyen halkan csak tudott, mégis biztos vagyok benne, hogy nem csak én hallottam. Az orvos bólintott. – Köszönjük szépen a türelmét! 

- Ez a kötelességem! – kezet fogtak, majd a szüleim már ki mentek, én viszont bent maradtam, de magam sem tudom, hogy miért. A férfire néztem, mintha mondani akart volna valamit, de megszólaltam, mielőtt egy hang is kijöhetett volna a száján. 

- Köszönöm. – mondtam egyszerű, mégis kedves hangnemben. 

- Érdekes lány vagy – engem firtatott, és én is csak őt néztem – Nem tudom, hogy mi a baj, de biztos vagyok benne, hogy titkolsz valamit. Láttam rajtad, hogy ideges voltál, de nem úgy, ahogy mások. Te valamitől féltél, valami olyantól, amiről nem szeretnél, ha kiderülne – az asztalához nyúlt – Ezen a számon elérhetsz, - nyomott a kezembe egy kártyát – ha bármiben segíthetek, hívj bátran. Ne feledd, hogy nem vagy egyedül. És ne félj! Tudom, nincs okod bízni bennem, de az orvosi titoktartás egyébként is kötelez, tehát csak is rajtad múlik, mit szeretnél. 

- Rendben – bólintottam – mindent köszönök, de most mennem kell, mert a szüleim már várnak. Viszlát. – kiléptem és az bejáratnál beszélgető szüleimmel együtt elindultunk haza. Az autóban elővettem a fülesemet, miután sikerült tudomást szereznem róla, hogy anyuék megnyugodtak, és Lana Del Rey Summertime Saddness című számát indítottam el rajta. 

I got that summertime, summertime sadness

S-s-summertime, summertime sadness

Got that summertime, summertime sadness

Oh, oh, oh, oh, oh...

Tátogtam a szöveget, s olykor dúdolgattam a dallamot, odafigyelve arra, hogy ezzel ne hívjam fel magamra a figyelmet. Régen, képes voltam hangosan énekelni, ráadásul mit sem érdekelt, hogy ők mit szóltak ehhez, de ma már ehhez sincs kedvem. Szerettem ezt a zeneszámot. A szokásostól eltérően nem a szövege, sokkal inkább a dallama tetszett. Kissé szomorkás, mégis ütemes, ráadásul az énekesnő hangja, együtt csodálatosak. Befordultunk az utcánkba, ezért eltettem a fülest, és feltápászkodtam az ülésről – eddig, szinte az ablaknak dőlve feküdtem, és bámultam ki a sötétségbe -. Amikor apu megállt, még kiszállás előtt vetett rám egy pillantást, majd így szólt: 

- Büszke vagyok rád – egy fél mosollyal viszonoztam kedves szavait, majd amikor kiszálltunk a kocsiból, hozzábújtam, ő pedig fél kézzel átkarolt – Pont, mint kiskorodban. – mosolygott, én pedig a régi emlékek felidézése képen fejemmel belebújtam mellkasába. 

Hatalmas, forró kád vizet engedtem, majd ledobtam ruháimat, és beszálltam. Először durván perzselte bőrömet a víz melegsége, majd egyre kellemesebbé vált. Libabőrős lettem, ezzel együtt pedig kellemes érzés öntötte el testemet. Fejemet hátra vetettem, szememet becsuktam, majd úgy élveztem a kényeztető forróságot. A doktor szavai jutottak eszembe, az, amit tett, ahogyan viselkedett. Biztosan sejtett valamit, mégsem szólt egy szót sem, amiért hihetetlenül hálás lehetek neki. Kedves volt velem, az első perctől fogva, pedig nem is ismert. Persze, mondhatjuk, hogy ez a feladata, de a többi egészségügyi dolgozónak is, mégsem egyformák. Nem árulta el a titkomat, pedig megtehette volna. Biztos vagyok benne, hogy a karkötős hazugságot sem vette be, amit meg is érek, mert elég béna volt. Annyira féltem – ezt ő is észrevette –, most pedig, hogy túl vagyok rajta, fellélegezhetek végre, mintha egy hatalmas terhet vettek volna le a vállamról. Egyik kezemet belemártottam a vízbe, majd a másik, kádszélén nyugvó kezem fölé emeltem, és hagytam, hogy apró vízcseppek áztassák bőrömet. Valaki belépett a szobába, majd a fürdőszoba ajtajára tapasztotta a kezét – ezt csak onnan tudtam, hogy az évek során sikerült jól kiismernem a ház zajait.

- Kicsim, itt vagy? – kérdezett, már nyugodt, nőies hangján.

- Igen, mama. – szerettem így hívni, melegséget, és szeretetet sugárzott magából, bár inkább külföldön volt szokás ez a szóhasználat.

- Kérsz még valamit? Mert, ha nem akkor mi lefekszünk aludni.

- Nem, menjetek csak, én is nemsokára lefekszem. 

- Jó éjt. – Neked is, mondtam, bár ezt még én sem hallottam biztosan. 

Ismét hátra vetettem fejemet, majd, mivel a víz kezdett elhűlni, úgy gondoltam, engedek még hozzá. A baj csak az, hogy ilyenkor mindig, csupán pár percig tart a bizsergető érzés, majd elmúlik. A víz, csak elsőre olyan igazán finom és tüzes, aztán megszokja bőrünk, és nincs többé a különleges érzés. Felültem, elfordítottam, majd megnyitottam a csapot. A forró víz megégette a tenyeremet, ezért hirtelen eldobtam a tusfejet, majd elzártam a vizet. Ostoba gondolat szaladt át a fejemen, ennek okából kifolyólag aztán újra megindítottam a vizet. A kézfejemet – pontosabban a tenyeremet – finoman a vízsugár alá tettem, de már nem vettem el onnan. A forró víz megállás nélkül folyt és égette a kezemet, de én továbbra sem vettem el. Fájt. Elmondhatatlanul fájt, de csak fizikailag. Lelkileg inkább kellemes érzés volt, mintha kis időre a fájdalom helyet cserélt volna, és pont ez volt a célom. Ajkamba haraptam, a víz pedig még mindig szüntelenül csobogott. Olyan volt, mintha tűzbe tettem volna apró, hófehér ujjaimat. Mások szemében biztos betegnek tűntem volna, de senki más nem érthette ezt. Hatalmas fájdalom a kezemnek, de ennél is hatalmasabb megkönnyebbülés a lelkemnek. A démonjaim kinevettek, ismét elérték, amit akartak, én mégis jól éreztem magam. A tüzes víz érintése már nem is jelentett fájdalmat, ezért abbahagytam korábbi tevékenységemet.

- Fel kellene hívnod őt, Zara. – jött a hang a fejemben.

VII. - fejezet - Záporeső

Sziasztok! 

Véleményem szerint ez a rész sokkal '"finomabb" és átérezhetőbb lett, mint az előző, a megírása is sokkal könnyebb volt, értem ezt arra, hogy a szavak csak úgy peregtek előttem! Szomorúan látom, hogy az érdeklődők száma csökkent, elég kevés megjegyzést kapok, amitől kicsit bizonytalan vagyok. Esetleg, ha van időtök nyugodtan írjátok meg a véleményeteket, legyen az hideg, vagy meleg, elvégre így tanulhatok a hibáimból! Egyébként ettől függetlenül nagyon hálás vagyok a feliratkozásokért!

 Jó olvasást! Ölel titeket: 

Lisa Nowell xx

A vécékagyló előtt ültem, a földön. Térdeimet felhúztam, fejemet lehajtottam, ezzel arcomat a lábaim és a kezeim okozta sötétségbe temetve. Könnyeim egymás után, szakadatlanul törtek elő, majd folydogáltak végig arcomon. Minden egyes lélegzetem akadozott volt, mintha éppen megfulladni készültem volna. Már legalább egy órája ücsörögtem ott, összetörve, és zokogva. Tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogy ennek következménye, de legfőképpen ára van. Tudtam, hogy szenvedni fogok, mégis megtettem. Átvette az elmémet, befolyásolja minden tettemet, és érzésemet. Hiába próbálok ellenállni, már nem tudok. Igen, volt idő, amikor tudtam, de ez elmúlt, és már semmit sem tudok tenni ellene. Olyan, mint a nyári záporeső. Egyik percben még süt a nap, a másik percben pedig már szakad, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy. Vannak napok, amikor alig eszem, néha az étel látványától is a hányinger kerülget, máskor pedig egy hűtőt is feltudnék falni, vagyis nem csak tudnék, fel is falom. Ilyen volt a reggelim is, amikor, ha akartam volna sem tudtam volna leállni, de a helyzet az, hogy nem is akartam. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy mindent megkóstoljak, mindenből egyek, annak ellenére, hogy már nem is kívántam. Annyira ínycsiklandóan festett, ráadásul tudtam, hogy mind finom, nem tudtam volna választani, ezért úgy voltam vele: vagy mindent, vagy semmit. 

Hátrasöpörtem a hajamat, majd térden mászva közelebb kúsztam az kagylóhoz. Kezemmel megtámaszkodtam a szélén, közben könnyeimet letöröltem, és megpróbáltam mélylevegőt venni. Jobb kezemet számhoz emeltem, ezután pedig a lehető legkellemetlenebbül és egyben leggusztustalanabbul próbáltam minél mélyebbre kotorni. A testem összes porcikáját elöntötte a fájdalom. Fájt a szívem, a mellkasom, a fejem, ziháltam és könnyeim újra utat törtek maguknak. Kísérletem percek után hatásossá vált, minden kijött belőlem, amit megettem, még az is, aminek nem kellett volna. Bőgve mozogtam hátra, rákjárásban, egészen addig, amíg az ajtóig el nem értem. Ott megállapodtam, és az ajtónak dőlve töröltem meg arcomat, a mellettem elhelyezkedő tartóról lekapott törölközővel. A sírást továbbra sem tudtam elfojtani. Akárhányszor hánytattam, vagy bántottam magam, egy részem mindig megtört. Minden egyes alkalomnál kevesebb, és kevesebb lettem, mindig elveszett belőlem egy darabka, egyre mélyebbre süllyedtem, ezzel együtt pedig egyre távolabb álltam a gyógyulástól. Lelkiismeretem, a gonosz kis démonjaimmal együtt, mintha megkönnyebbült volna, bár miért is ne, hiszen elérték, amit akartak. Nagyon lassan, de lélegzetem kezdett visszaállni a normálisba, és a sírásom is abbamaradt, egészen úgy festhettem, mintha haldokoltam volna. Tulajdonképpen haldokoltam is. A szakadék szélén álltam, félúton az elrugaszkodás és az ugrás között. Hezitáltam. Hezitáltam, aközött, hogy leugorjak e. Lentebb s lentebb kerültem, de nem adtam fel. Tovább harcoltam a szüleimért, azaz másokért, de nem magamért, pedig talán ezt lett volna a legfontosabb. 

- Zara, nemsokára megyünk az orvoshoz, készülődj! – kiabált be anya az ajtón. 

- Rendben. – többre nem telt, ez egyetlen szócska kiejtése is teljesen megterhelt. Nem akartam sehova sem menni, csak itthon ücsörögni egyedül. Minden, amire vágytam, az a magány volt, és az alvás. Felálltam, és a szokásoshoz híven kisminkeltem magam, majd felkaptam egy normálisabb ruhát, plusz az azonosítóimat. Anyaék már lent vártak, így azonnal el is indultunk. 

Alig páran, talán ketten lehettek előttem az orvosi rendelőben. A hely nem volt túl barátságos, olyan volt, amilyen a többi szokott lenni. A falak fehéren festettek, felül matton, alul pedig fényesen. Az ajtók is hasonló színben pompáztak, a székek pedig szürkék voltak. A váróteremben mindössze két-három orvos rendelt, köztük az enyém is. A két előttem lévő emberből, az egyik nő már ki is jött, a másikat pedig átküldték a szomszéd szobába, tehát én következtem. Vettem egy nagy lélegzetet, megigazítottam a nadrágom szárát, meglengettem a felsőmet, olyan érzésem volt, mintha jó pár fokkal meleg lett volna, mint néhány perccel korábban. Nyitódott az ajtó, és egy magas, középsúlyú, ősz hajú, viszont fiatalos arcú férfi lépett oda hozzánk, aki a negyvenes évei elején lehetett. 

- Dr. Endrow Stone – nyújtott kezet apának, majd rám nézett – Gondolom te vagy Zara, ha nem tévedek. – mosolygott rám, és ahhoz képest, hogy ki nem állhattam az orvosokat, ez a fazon meglepően kellemes társaság volt. 

- Igen, én lennék. – viszonoztam kedvességét. 

- Rendben, akkor egyedül neked kell bejönnöd, addig a szüleid meg itt várnak – mondta, majd látván, hogy nem mozdultam, folytatta. – Nyugodj meg, nem harapok ám! – nevette el magát, és ezzel teljesen mértékben sikerült elérnie, hogy felkeljek a helyemről és befáradjanak vele a szobába.

- Nyugodtan foglalj helyet a székben, majd amikor szólok, légy szíves menj át az ágyra, és ott ülj le – bólintottam – Anyukád azzal hívott fel, hogy erősen, huzamosabb ideig fáj a fejed, szinte már a sírásig kergetve téged. Ezen kívül van más panaszod? 

- Nem, és igazából a fejfájás is csak egyszeri alkalom volt, de a szüleim mindenképp ragaszkodtak hozzá, hogy eljöjjek. 

- A szülők már csak ilyenek – megint mosolyra húzta a száját – És, az állandó fáradtsággal mi a helyzet? Mit takar ez pontosan? 

- Hát, őszintén szólva nem sok mindent, csak azt, hogy mindig fáradt vagyok és nem sok energiám van, de lehet, hogy ezt szimplán csak lustaságnak hívják. – felnevetett, pedig sokan nem csípték szarkasztikus humoromat. 

- Szoktál rendesen enni? Hány étkezésből áll a napod, miket eszel? – Szoktál rendesen enni? Étkezés, étkezés, étkezés. Visszhangoztak a doktorúr szavai a fülemben. – Hölgyem? 

- Elnézést – köhécseltem egyet – naponta háromszor eszem, reggel, délben és este, bár ezek az időpontok nem mindig egyeznek. Olykor nassolok is egy kicsit, ha úgy tartja kedvem. Nem lehetne mondani, hogy egészségesen étkezem. – kifújtam a levegőt, miután egy szuszra elmondtam mindent, és sajnos, ezt Endrow is észrevette. 

- Nem látszik rajtad – nézett rám sejtetősen – amikor lekértem az adataidat semmi sem állt benne arról, hogy a szervezeted ilyen jól dolgozza fel a tápanyagot, illetve az évekkel ezelőtti adataid alapján sem úgy tűnik, mintha ilyennek születtél volna. – hirtelenjében elöntött a forróság, szívem zakatolni kezdett. Mégis honnan tud ennyi mindent? Megpróbáltam összeszedni magam, és válaszolni, mert tudtam, hogy nem veheti észre rajtam, hogy ideges vagyok. 

- Nem, ez nem örökletes, csupán mostanában lejárok kocogni a parkba, illetve guggolásokat végzek, úgy tűnik hatásosak. – ez az, ezt megint jól megcsináltam. Lassan már csak hazugság hagyja el a számat. 

- Oh – mondta kissé gúnyosan – értem. Ülj fel az asztalra. – engedelmeskedtem. Ekkor két féle készülékkel lépett oda hozzám, illetve egy vérnyomásmérő is volt nálam. Elsőnek azt használta, majd apró tapaszokat tett a fejemre, amikből vezetékek lógtak ki. Az egész fájdalom mentes volt, mindössze ülnöm, és várnom kellett. Miután mindent elvégzett megkért, hogy ballagjak vissza a székhez. Eltette a műszereket, majd egy kemény táblával és papírokkal a kezében tért vissza. – Ez meg mi? – kérdeztem. 

- Néhány teszt, amit ki kellene töltened – a kezembe nyomott egy papírhalmot – ami egyébként csak pár papírból állt – és egy tollat – Karikáznod kell, mindenhová csak egy választ adhatsz.

- Rendben, elkezdhetem? – biccentett, én pedig elkezdtem tanulmányozni a kérdéseket. Milyen az általános hangulata? A választ egytől ötig lehetett pontozni, és megvolt, hogy melyik szám mit jelent pontosan. A második kérdés az volt, hogy gondoltam e már öngyilkosságra? Mi ez az egész? Miért kell ilyeneket kitöltenem? Jobb kezembe fogtam a tollat és elkezdtem karikázni, amikor jött a hang a velem szemben ülő férfitől. – Mi történt a kezeddel? – egyszerre lettem ideges és kába, legszívesebben ott süllyedtem volna el szégyenemben. Egyszer apuék is észrevették, és én a leghihetetlenebb hazugsággal álltam elő, de végül is bevált, mert elviccelték az egészet, de most? Mit mondjak? Egy specialistával állok szemben. Egyből kiszúrja, ha hazudok, ha ideges vagyok, vagy éppen zavart, muszáj megtartom a hidegvéremet. 

- Ja, hogy ez? Van egy kabala karkötőm, amin mindenféle keresztek, falevelek és egyéb fémből készült minták helyezkednek el. Valamelyik este elfelejtettem levenni, így egész éjszaka a kezemet karcolgatták, amit csak reggel vettem észre. – ez ütős volt Zara, gondoltam magamban. Az orvos nem válaszolt, csak elkezdett kutakodni a fiókjában, én pedig ez idő alatt végig futottam a kérdéseken, majd az asztalra helyeztem őket.

- Készen is vagy? – egy gyors ühümmel válaszoltam – Akkor mehetsz, kint várjátok meg az eredményeket. – már sarkon is fordultam, és tempósan, de azért finoman kiléptem az ajtón. Szüleim egyből felpattantak és kérdezgetni kezdtek, de semmi kedvem nem volt mindent elmagyarázni, ezért öt szóban elmondtam mindent, és a továbbiakban csendben vártunk.

VI. fejezet - A boldogság vár rád

Sziasztok! 

Itt is lenne az új rész, ami megint csak sokára érkezett meg, aminek az oka, hogy meglehetősen gyorsan közeledek a vizsgámhoz. Amint lemegy ez a pár hét - kettő és három hét között van - a fejezetek igyekszem kicsit sűrűbben hozni! Várom a véleményeteket, ne legyetek félősek, senkit sem eszek meg, jöhet építő kritika is, a lényeg, hogy tisztában legyek a véleményetekkel!

 olvasást!

Ölel Titeket:

Lisa Nowell xx 

Hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy ne forduljak le a székről. Percek telhettek el, mire észhez tértem, és felfogtam, hogy mi történik körülöttem. Szüleim engem néztek, valószínűleg feltűnt nekik, hogy valami nincs rendben. 

- Zara, jól vagy? – nézett rám anyu. 

- Persze, csak egy rossz emlék jutott eszembe. – dadogtam – Mégis milyen tűnetekre gondoltok? – csend következett. Olyan érzésem támadt, mintha valami kellemetlen dolgot szeretnének mondani, és ez még inkább megijesztett. Hirtelen akkora üresség támadt bennem, amely az összes eddigit elnyomta, ezzel szemben mégis rettegtem az igazságtól. 

- Arra, hogy állandóan fáradt és kimerült vagy, rengeteget alszol, ráadásul ez a fejfájás. Ez rengeteg mindenre utalhat, kicsim, például májbetegségre, vagy bármilyen szervi betegségre, ami nem játék. Muszáj elmenned orvoshoz, mielőtt esetleg nagyobb probléma lesz. – amikor eljutottak apa szavai a tudatomig értetlenség, és megkönnyebbülés fogott el, egy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem értettem mire célzott ezzel, főleg azért is, mert én tisztában voltam a tünetek okozójával, de örültem annak, hogy nem derült ki az igazság, bár még korai elszólnom magam, mert az orvosnál bármi megtörténhet. 

- Szerintem butaság, de ha ez megnyugtat titeket, akkor menjünk el. Semmi értelme ezen veszekednetek. Mind a ketten csodálatos szülők vagytok, és tudom, hogy odafigyeltek rám. – annyira felszabadultnak éreztem magam, egyféle vidámság fogott el. 

- Nem fogunk. – mondta édesanyám. Még bekaptam egy utolsó falatot és ott hagytam őket. Semmi kedvem nem volt az ágyamba lenni megint, így a bal sarokban elhelyezett hatalmas fotelbe ültem, persze nem úgy, ahogy azt a normális emberek tennék. A hátamat az egyik kartámlájának döntöttem, míg a lábamat a másiknak. Fejemet hátravettem és csak úgy voltam. Nem csináltam semmit, és nem gondoltam semmire, legalábbis egy darabig nem. Lélegzetem nyugodt és mély volt, testem minden egyes porcikája mozdulatlanul hevert. Hajam a semmibe lógott, a kezeimmel együtt.

Szaladtam, de jó magam sem tudtam, hogy hova, vagy miért teszem. Testem minden egyes mozdulatából boldogság sugárzott, arcomon széles mosoly ült, pont úgy, ahogyan az utánam futó férfién. Nevettünk. A tenger csendesen hullámzott, minden nyugovóban volt már. Egyszer csak utolért, és hátulról átkarolt. Lehuppantunk a földre, és a lemenő nap bámulatos sugarait néztük. Felé fordultam, és kezemet forró arcára helyeztem. Barna szemei világosabb árnyalatban ragyogtak, szinte már feketének mondható haja puha, és friss volt, borostája finoman cirógatta aprócska kezemet. Miközben álmélkodva tekintettem rá, ő is engem nézett. Aprócska mosoly foglalt helyet arcomon, ő ekkor közelebb, s közelebb hajolt, amíg egészen közel nem voltunk egymáshoz. Ajkai finoman simogatták az enyémet, majd egy millimétert sem hagyva köztünk hevesen, még is finoman megcsókolt. Percek teltek el, melyek másodperceknek tűntek, miután elváltunk, de ekkor is csak annyira távolodtunk el egymástól, hogy hívogató leheletét tökéletesen éreztem. Minden olyan gyönyörű volt, már-már tökéletes. Csak ő és én, a naplemente által megvilágított tengerparton. 

- Zara – rekedtes hangja kellemesen suttogott fülemnek. Őt néztem, és mintha belém fojtották volna a szót, képtelen voltam beszédre bírni magam. – Zara. – ismét szólított.

- Igen? – ekkor már nem tudtam neki ellenállni. 

- Ne add fel – továbbra is rajtam tartotta a szemét, ahogyan én is rajta.

- Mit? – nem értettem, vagy talán csak nem akartam érteni, hogy miről beszél. 

- Ne add fel!

- Mit ne adjak fel? 

- Küzd, harcolj! Zara, képes vagy rá! – mit tud ő rólam? Ki ő egyáltalán? 

- Nem adhatod fel! Egyszer véget fog érni, - mi fog véget érni? – és én itt leszek neked. A boldogság vár rád. 

- Miről beszélsz? Miféle boldogság? Ki vagy te? - olyan volt, mintha ismertem volna őt, biztonságot és megnyugvást nyújtott, mégis idegen volt. 

- Ott a fény, az alagút végén, keresd! – felállt és elengedte a kezem, ott hagyott és elsétált, nem nézett többé vissza. 

- Ne, várj, várj még, ne menj el! – saját kiabálásomra ébredtem fel a fotelben, amiben valószínűleg elaludhattam. Fogalmam sincs, hogy miért álmodtam ezt, de valószínűleg jelentett valamit. Mindig is hittem a sorsszerű dolgokban, abban, hogy minden okkal történik, pont ezért kerestem ebben is az okokat. Az a férfi annyira különleges volt, és nem csak kinézetre, valami felfoghatatlan pozitív energia áromlott belőle. Soha nem láttam még őt sehol, ezen az álmon kívül, így még a nevét sem tudhattam, ahogyan azt sem, hogy én hogyan kerültem oda. 

Nyújtózkodás közben megpillantottam csuklómat, ahol az éles, durva sebek helyett, már csak varas, barna csíkok helyezkedtek el. Megsimítottam, és lehunytam a szemem. Eszembe jutott minden, amit akkor éreztem, az a fájdalom és késztetés, az, hogy nem tudtam leállni. Átjárt a ridegség, és a félelem. Félelem attól a vágytól, amit magam bántásával kapcsolatban éreztem. Nem, ez nem volt jó érzés számomra, nem olyan vágy volt, amit egy falat csoki iránt érez az ember. Ez a vágy más volt. Olyasféle, amit a felszabadulás iránt éreztem. Felfoghatatlan az, amit a hozzám hasonló emberek éreznek. A lelki teher és nyomás alól kell egy kis kikapcsolódás, de ennek ára van. Csak akkor kaphatod meg, ha fizikai fájdalommal elnyomod ezt az egészet, de előtte tudnod kell, hogy ez sem fog sokáig tartani. Mindössze pár óra, esetleg pár nap, de mégis oly sokat jelent ez számunkra. 

- Vajon a mamáék kibékültek már? – szólaltam meg, de egyébként magamnak, mert senki más nem volt a szobában. Felültem a fotelben, majd nagy nehezen fel is álltam, bár az utóbbi már tényleg nehezebben ment. Lesétáltam a földszintre, ahol nagy volt a csend, így miután benéztem a szobákba is, nem volt jobb ötletem, mint az udvaron folytatni a kutatást. Utolsó ötletem sikerrel járt, ugyanis mindketten kint ültek a hintában, egy- egy itallal kezükben és beszélgettek. Apu szabad kezével szerelme kezét simogatta, és úgy folytatták a csevegést. Sötétkék farmert, és világoskék csíkos felsőt, anyu pedig lila szoknyát, és egy színben hozzá passzoló laza felsőt viselt. Arca, mintha tíz évet fiatalodott volna, sokkal finomabb és vidámabb volt. Nem szerettem volna őket megzavarni, de már teljesen mindegy volt, mert észrevettek. A nap felkelőben volt, nem volt se hideg, se túl meleg, pont kellemes. A tegnap este után nem csak anyu, de szerintem én is fiatalodtam egy keveset. Odasétáltam hozzájuk, ők pedig mosolyogva fogadtak engem, ahogyan én is őket. 

- Mit csináltok itt? – érdeklődtem. 

- Megbeszéltünk pár dolgot. 

- Zavarok? 

- Nem, dehogy. – nézett rám apu.

- Akkor minden rendben? – kicsit zavartan éreztem magam, mert ez tulajdonképpen az ő dolguk, mégis szükségesnek éreztem a választ.

- Persze, kicsim. Kérsz reggelit? 

- Igen, de majd magamnak megcsinálom, maradjatok csak. – visszamentem a konyhába, előszedtem mindenféle finomságot sonkát, szalámit, sajtot, lapkasajtot, nutellát, paprikát és paradicsomot. Elkészítettem az otthoni svédasztalos reggelit, és nekiálltam mindent összedobálni, illetve közben ebből abból nassoltam is egy keveset. Minden olyan csábító és finom volt, egyszerre szerettem volna az összes dolgot megenni, csak, mert finom, nem mintha éhes is lettem volna. Leültem, magam elé húztam a dolgokat, és falni kezdtem. Ettem és ettem, nem törődtem a mennyiséggel, de valahol mélyen tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.